Az apa (La pére) nevezetű darabot Florian Zeller (Lehetetlen szeretők, Az igazság), francia író, dramaturg, forgatókönyvíró írta. A jelenkori francia irodalom fontos képviselője, ezt bizonyítja, hogy Az apa című színdarabja 2014-ben már elnyerte a legjobb színműnek járó Moliére-díjat. Maga a darab 2012-ben látott napvilágot, és egy év elteltével filmet is forgattak belőle, megjelenése óta pedig – és sok más művét is – számos országban bemutatták, így nem véletlen, hogy a Vígszínházban is látható lesz idén.
A történet középpontjában az időskori demencia áll, és talán pontosan ebben rejlik a népszerűsége a darabnak, hiszen egy olyan témáról szól, ami mindenkinek mond valamit. Lehet, hogy kézzelfogható tapasztalatai vannak egyeseknek, mint hozzátartozó, barát, ismerős, de lehet, hogy nincs. Mégis, ez a probléma azokat is megérintheti, akik még nem tapasztalhatták meg teljes valóságában ezt a veszteséget. A legérdekesebb az egészben pedig, hogy egy csavarral követhetjük végig ezt a problémát, méghozzá nézőpontbeli csavarral. A legtöbb esetben a beteget ápolók szemszögéből láthatjuk a romlást, ám itt maga a beteg a főhős, rajta keresztül éljük át, milyen is a demencia.
A rendező Valló Péter, aki így fogalmazott a filmről:
„Ez az előadás azért is tudja érzékenyíteni a nézőket, mert bár a téma, amit feldolgoz, keserves, mégsincs benne egy pillanatig sem keserv. Az élet szeretetének a szemszögéből próbálja nézni az egész folyamatot, amitől az rokonszenves és átélhető lesz.”
A rendező azt is kiemelte, hogy több mint tízmillió demens ember él Európában, ezért is kell a színháznak ezzel a problémával is foglalkoznia, hiszen egyre több embert érint valamilyen módon a betegség.
De mi is az a demencia? Sokaknak talán, akik még nem találkoztak vele, a Szerelmünk lapjai című film jut eszébe, és, habár tényleg ott is arról van szó, sokkal rosszabb lefolyású esetek is vannak a való életben. A demencia pontosabban azt takarja, hogy az agyi funkciók folyamatosan hanyatlanak, a memória romlik, a mozgásfunkciók beszűkülnek és akár odáig romolhat a helyzet, hogy a napi rutintevékenységeket is képtelen lesz ellátni az adott ember. Valójában ez nem betegség, csupán egy tünetegyüttes, ami minden mellett még a beszédet, az ítélőképességet és a személyiséget is befolyásolhatja.
A darab főhőse André, az apuka, akit Kern András játszik. Mindent elfelejt, a saját lakása, lánya, minden idegenné és ismeretlenné válik számára. Lányát, Anne-t Bach Kata alakítja, aki próbálja ápolni az idős férfit, ám ez kifejezetten nehéznek bizonyul számára, hiszen apja mindenkit elűz maga mellől. Szép lassan még a valósággal is kezdi elveszíteni a kapcsolatát. Valójában egy küzdelmet láthatunk, ahol az idős ember próbálja legyőzni a felejtést és a lassú, érzelmileg kimerítő leépülést. A néző ezt élheti át az apa szemszögén keresztül. Láthatja, hogy André úgy érzi, neki nincs baja, azt csupán a saját környezete állítja. Láthatja azt is, ahogy a kezdetben még ismert alakok szépen lassan csupán illúziószerűvé válnak, akikről nem tudja, kicsodák valójában.
Mindez tökéletes érzékenységgel és humorral kerül a színpadra, hála az írónak, a rendezőnek és a szereplőknek.
A szokatlan nézőpont mellett megjelenítik a másik oldal nehéz helyzetét is egy konfliktushelyzetben. A lánya apja ápolását és új szerelmi kapcsolatát próbálja összeegyeztetni. Ez pedig egy igen nagy morális dilemmát vet fel, miszerint a múló, de szívünkhöz olyannyira közel állót, vagy az új és bizonytalan, de saját érdekünkben fontos ember élvezi prioritásunkat. Vagy esetleg össze lehet egyeztetni a dolgokat, ha az ember igazán szeret és szeretve van?
