Abban, hogy létezik egy film, ami kiérdemelné a világ legjobb filmje címet, erősen kételkedem. Mégis, ha döntenünk kell, este mit vegyünk elő, rengetegszer az IMDb szubjektív értékelésekkel felállított listájához nyúlunk, és általában 7-től felfelé válogatunk. A csoda azonban időnként ott rejlik, ahol valójában sosem kerestük volna. Én nem hiszek a kiválóságban, én az egyediségben és a művészi kifejezőerőben hiszek. Egy filmnek nem kell kimagaslónak lennie ahhoz, hogy emlékezetes legyen, viszont egy emlékezetes film számomra már valahol igenis kimagasló. Filmek terén nem vagyok szőrösszívű, ami megragadott bennem valamit, vagy elkísért egy különleges utazásra, az már számomra, még ha szakmailag hibákkal teli is, jó filmnek számít. Ebben a rovatban hétről hétre összegyűjtök egy kosárral az IMDb méltatlanul alulértékelt gyöngyszemei közül. Megnézni őket ér! Jó szemezgetést!
Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra, 2019) (6,6/10)
„Per aspera ad astra”, szól a mondás, melynek pontos fordítása így szól: „göröngyös úton a csillagokig”. Nem is jellemezhetné jobban más Brad Pitt kalandjait legújabb filmjében, mint egy végtelennek tűnő, göröngyös út. Hozzáteszem, elég nagy göröngyökkel, na meg a világ legmenőbb űrcsatájával a Holdon. Roy McBride asztronauta (Brad Pitt) kutatóexpedícióra indul a Naprendszerben, hogy kiderítse az igazságot apja – Clifford McBride – 30 évvel ezelőtti eltűnésével kapcsolatban. Clifford McBride (Tommy Lee Jones) idegen értelmes civilizációk után kutatva merült alá a mélyűrben, és a sejtések szerint a Neptunusz közelében bujkálva olyan erő birtokosa, mely fenyegetést jelenthet az egész galaxisra. Az Ad Astra szépsége a csodálatosan megkomponált képi világa mellett abban rejlik, hogy az egész történetet filozófiai oldalról közelíti. Az elidegenedés és a hovatartozás ugyanúgy fenyegető az életét űrállomásokon töltő Roy, mint az űrkorszak felé tartó mai világunk számára. Sci-fiként úgy helyezi a sztorit a közeli jövőbe, hogy zavarba ejtően hiteles képet fest a Hold bevásárlóközpontjairól és a Mars titkos katonai bázisairól, rejtett kilövőállomásairól. Lenyűgözően félelmetes, ahogy teljes természetességében átadja ezt a miliőt. Az ember simán el tudja képzelni, hogy belátható időn belül pontosan ilyen világra ébred. Az egésznek olyan a hangulata, mintha a sci-fi irodalom mesterének, Stanisław Lemnek egy könyvét olvasnánk. Egyszerre káprázatosan sokszínű és mélységesen filozófiai. A film az HBO Go-n elérhető.
Váratlan szépség (Collateral Beauty, 2016) (6,8/10)
Mióta kislányát egy ritka betegség miatt elveszítette, Howard (Will Smith) visszahúzódó életet él. Munkahelyét alig látogatja, napjai nagy részét magába zárkózva tölti, miközben leveleket címez az Időnek, a Szeretetnek és a Halálnak. Howard kiválásával azonban a cég romokban hever, így kollégái elhatározzák, hogy segítenek a férfinek kimászni ebből a mély gödörből. Megkérnek három színészt, hogy öltsék magukra az Idő, a Szeretet és a Halál szerepét és keressék fel Howardot… Hogy Will Smith tehetséges színész, azt már lehetett tudni, de hogy képes ilyen mélységekbe is levinni egy karaktert, az igencsak meghökkentő. Mellette olyan nevek váltják egymást, mint Edward Norton vagy Kate Winslet, nem beszélve Michael Peña-ról vagy Helen Mirrenről. A Váratlan szépségtől elő fognak bújni a könnyek, ez szinte borítékolható. Olyan aprólékos mozaikokból kirakott darab, amely egyszerre tölt el szépséggel és facsarja ki a szíved. A legnagyobb veszteségből való talpra állás, az elengedés és önmagunk újra megtalálása mind megtalálhatóak benne.
A zsaruk becsülete (Pride and Glory, 2008) (6,6/10)
Kőkemény zsarufilm, ami akcióból és piszkos titkokból is tartogat eleget ahhoz, hogy izgalmas legyen. Na meg a szereposztás se kutya: Colin Farrell, Edward Norton, Jon Voight, Noah Emmerich. A történet szerint a rendőrfamíliából származó fiatal nyomozó, Ray Tierney (Edward Norton) egy drograzzia során megölt négy rendőr gyilkosa után nyomozva olyan titkokra bukkan, amelyek egyaránt érintik szintén zsaru sógorát (Colin Farrell) és rendőrfőnök bátyját (Noah Emmerich). Az a fajta film, melyben az akció és a pisztolyropogás mellett a korrupció úgy szivárog be a sztoriba, hogy nem osztja ki csupán a „jó” és a „rossz” szerepeket. A sáros kopók oldalát is ugyanúgy meg lehet érteni, mint az ellenük küzdőékét. A zsaruk becsülete ugyanakkor tudja, hogy az erkölcsi tisztaság mindenek fölött áll, még akkor is, ha ezzel a kést saját magunkba döfjük. A parádés színészi játék, a fülledt nagyvárosi atmoszféra és a váratlan fordulatok miatt érdemes egy esélyt adni neki.
Babysitting – A felvigyázó (Babysitting, 2014) (6,8/10) + Elmentek otthonról (Babysitting 2, 2015) (6,4/10)
Ebben az esetben kivételt kell tegyek, hiszen rögtön nem egy, hanem kettő halálian komikus francia darabot ajánlok. A történet mindkettő esetében hasonló felépítést követ, parádés véletlenek folytán Franck (Philippe Lacheau) és barátai eszeveszett kalandokban találják magukat. Az alapszitu szerint Francknek egyszer főnöke csibész fiára kell vigyáznia, miközben cimborái egy eszeveszett házibulit rendeznek a házban, míg máskor menyasszonya bolondos nagymamájára kell figyelnie egy oltári dél-amerikai dzsungeltúra keretén belül. Helyzetkomikumokból és parádés beszólásokból nincs hiány, Franck erőltetett komolysága és aggodalmaskodása pedig minden esetben humoros ellenpólusa barátai randalírozásának. A filmek stílusához hozzátartozik, hogy mindkét esetben az egyik haver rögzíti az egész ámokfutást kézikamerájával, amit az érintettek – szülők, illetve após – megtalálnak. A néző így velük együtt tudja meg, milyen kalamajkákba keveredett előző nap a társaság, és a szétrombolt nappali vagy a feldúlt tengerparti üdülő vajon miért is néz ki úgy, ahogy kinéz. Na és persze azt, hogy hová tűntek egyáltalán. Persze ez is egy olyan vígjáték, ahol a szereplőket morális jótettek vezérlik és végül mindig happy enddel gördül le a függöny, mégis a filmek jelentősége abban rejlik, ahogy főhőseink kedves bugyutasággal és ügyetlenséggel végigverekszik magukat a sztorin.
Az ígéret megszállottja (The Pledge, 2001) (6,8/10)
A film, ami miatt elkezdtem ezt a sorozatot igazából, az Az ígéret megszállottja volna. Személyes kedvencem következik. Sean Penn nem is lenne igazán Sean Penn, ha nem vágott volna bele ebbe a Friedrich Dürrenmatt regénye alapján készült filmbe. Annak ellenére, hogy ez a kétszeres Oscar-díjas színész harmadik nagyobb rendezése, bátor alkotás, melynek bátorságát Cannes-ban Arany Pálma-jelöléssel is elismerték. Ez az a neo-noir thriller, ami úgy kísér el az amerikai vidék zöld mezői, kihalt városkái és lepukkant Ford pick-upjai közé, amilyen tökéletesen kevés film képes. Nagyszerűségét talán a méltán híres, a zsarus sorozatok etalonjának számító True Detective-hez (A törvény nevében) tudnám hasonlítani. A nyugalmazás előtt álló rendőrnyomozót, Jerry Blacket (Jack Nicholson) egy meggyilkolt kislány holttestéhez hívják. A gyászoló édesanya megesketi Jacket a keresztre, hogy mindenáron találja meg azt, aki ezt a szörnyűséget tette. Jerry, bár kénytelen örökre leadni jelvényét és fegyverét, alapos nyomozásba kezd, hogy ígéretének eleget téve megtalálja a gyilkost. A történetből ennyit szabad elárulnom, hogy az élmény tökéletes legyen. Előzetest nézni róla nem szabad, jobb, ha váratlanul ér minden fordulat, mert abban igencsak bővelkedik. Nemcsak Jack Nicholson letisztult és mesteri játéka teszi kiemelkedővé az alkotást, hanem a kisebb szerepekben megjelenő Aaron Eckhart, Benicio Del Toro, Robin Wright vagy éppen Helen Mirren is mind-mind beleteszi a maga különlegességét. Sean Penn nagyon okosan építkezik, hogy mindig képes egy olyan szintre tovább emelni a tétet, amire nem is számítanánk. A film utolsó harmadában pedig képes a zsáner krimik langyos állóvizén úgy átugrani, hogy abba a néző beleszédül. Megfejelve ezt egy olyan lezárással, hogy attól az állunk is leesik. Azt hiszem, a mozi történetében krimit így még nem zártak le. Szenzációs!
KÖVETKEZŐ
Méltatlanul alulértékelve V. – Az IMDb legjobb 6/10-esei
