Elképzelhető, hogy a kedves olvasónak is van olyan ember az ismerősei között, aki, ha valami olyan téma kerül szóba egy baráti összejövetelen, amiben igazán otthonosan mozog, akkor hirtelen úgy belendül a magyarázásba, hogy képtelen próbálkozás mellette szóhoz jutni. Hosszú perceken keresztül, folyamatosan darál mindent, ami eszébe jut az adott témával kapcsolatban, úgy, hogy néha se füle se farka a dolognak. Furcsa tekintetek ide vagy oda, a lelkesedése igenis ragadós. Egyszerűen nem tudod nem kedvelni ezt a figurát. Na, Az űrsepregetők esetében is ez volt az érzésem, hogy az egész nem más, mint egy folyamatos, egy levegővel elhadart rohanás, ami kilégzésre időt nem szakítva passzíroz bele több, mint két órára a fotelbe. Viszont, ha elkezdted, egész egyszerűen nem tudod abbahagyni.
Egyrészt, mert annyira töményen tálalja az ingereket, mint egy k-pop zene, aminek az eleje és a vége egyértelműen felismerhető, illetve nagyjából a dallamok is követhetőek, de a közepe?! Egyszerűen olyan sűrű és túlspilázott, hogy nehéz teljesen kiélvezni. Nem lehet beleülni és kényelmesen elhelyezkedni, mert folyton kirángat a székről és rálépked a gázra. Úgy ülsz végig, mint egy felhúzott íj, folyamatosan várod, hogy „na most ereszt el”, „na most enged ki”, de csak nem engedi feldolgozni a látottakat. Az előzetes alapján számítottam már erre az ingeróceánra, de nem gondoltam arra, hogy teljes mértékben szigetek nélkül akarják majd átúszatni velünk. Ha ez egy elrugaszkodott művészi megfontolásából fakad, miszerint bepillantást nyújtanak abba, hogy az űrkorszakban milyen mennyiségű és mértékű villogó-csillogó és vibráló impulzus fog minket érni, akkor értem ezt a trükkös megvalósítást. Viszont érzésem szerint, ez csak simán forgatókönyvi, illetve vágási-rendezési hiba. Szerencsére nem fatális, mert a sztori az meg tud fogni.
A történet szerint 2092-ben járunk, a sivatagos, ködös és poszt apokaliptikus Földről az űrbe települt ki az emberiség. Hála a géniusz Sullivan-nek (Richard Armitage) a földlakók legfelső, kiváltságos rétege egy, az űrben keringő, mesterséges biodómban éldegél, míg azok a melósok, kereskedők és a többi társadalmi csoport, amely megengedheti magának a földönkívüli életet, különböző űrállomásokon tengeti mindennapjait. A maradék meg, hát marad a kiszipolyozott Földön. Disztópikus látomás, és egy óva intő ujj!
Az űrben azonban, nemcsak űrhajók, műholdak és bázisok keringenek, hanem egy rahedli szemét is, ami jelentős veszélyt jelent a kint lakók számára. Ennek a nagy mennyiségű űrszemétnek az eltakarítása miatt van szükség az űrsepregetőkre, akik spéci járműveikkel száguldozva gyűjtögetik össze a törmelékeket az éterből. Közülük talán a legkiemelkedőbb guberálók a „Győzelem” névre hallgató űrhajó tagjai, akik mindenki eszén túljárva happolják el a legígéretesebb darabokat a kollégák és egyben versenytársak orra elől.
Sung-hee Jo (A farkasfiú) rendező művében megismerjük a vagány, és vérbeli renegát kapitányt, Jangot (Kim Tae-ri – Kiserdő); a vadorzó, rommá tetovált, de lágyszívű Parkot (Seon-kyu Jin); a nagydumás androidot, Bubs-t (Hae-Jin Yoo szinkronján); és a békíthetetlen főhőst Tae-hót (Song Joong-Ki). A négyfős társaság hiába roppant eredményes, folyton pénz szűkében van, ez főleg Tae-ho számára frusztráló, aki meg akar találni egy eltűnt személyt korábbi életéből. Egy átlagos űrtakarítós napon azonban, a csapat egy, a szemétben sodródó űrhajóban egy kislányt talál, akiről úgy hírlik, hogy egy veszélyes android, amely tömegpusztító fegyvert hordoz magában. A Kot-nim (Ye-Rin Park) névre hallgató apróság után egy terrorista csoport és az űrrendőrség is érdeklődik, így a „Győzelem” fedélzetének lakói el kell, hogy döntsék, mit akarnak kezdeni a rájuk szakadt teherrel, avagy, aminek később tűnik, szerencsével.
A film első kockái és a világ szemléltetése szájtátós. Ahogy bemutatja a futurisztikus Földet és az űrbe kitelepült emberiség életét, érezhető és belélegezhető a poszt apokaliptikus – űrhajós sci-fi hangulat. Lehengerlő mestermunka. A tág képek mellett időnként el is merül a mélységeiben, ami egy monumentális science fiction esetén plusz pontos megoldás. Sőt, még arra is figyeltek, hogy ne csak koreaiak népesítsék be az űrt, így odakint is aktív az oroszokkal, franciákkal, amerikaiakkal feldúsított multikulti. Őszintén szólva ódákat zenghetnék arról, hogy mennyire alapos és lenyűgöző munkát raktak oda a speciális effektek és a tudományos fantasztikus környezet megteremtése kapcsán, milyen szédítő mélységekkel és manőverekkel merítenek alá a látványvilágban, csak az a harci helyzet, hogy hiába a bombasztikus képi világ, ha a sztori bombái berobbanás helyett csak pukkannak. Áucs!
Annak ellenére, hogy több mint két óra a film, így is rohan. A feleslegesen túlnyújtott jelenetek megnyirbálásával kicsit feszesebbre lehetett volna húzni a tempót vagy egyszerűen kivenni pár olyan részt, ami nem építi a sztorit.
A „Győzelem” legénységével utazunk együtt és bár mindegyik jellegzetes archetípusként kezd, a sztori közben folyamatosan veszítik el ezeket a személyiségjegyeket és kezdenek egymástól alig különbözni. Ez karakterrajzban fekete pont, eldobál magától a sztori egy csomó lecsapható labdát amiatt, hogy kihagyja a figurák jellegzetességeiből fakadó konfliktusokat. Tae-ho kijelölt főhősként megmarad azért komplexnek, de rajta kívül a többiek kidolgozatlanok és csak úgy elléteznek egymás mellett.
Hiába a gyengén kidolgozott karakterív, azért A szobalányból és a Netflixen futó Mr. Sunshine sorozatból ismert, gyönyörű Kim Tae-ri ki tudja kerekíteni játékával az italhoz nőtt, pimasz és rátermett csajt Jang kapitány figurájából, nem beszélve a Tae-hót alakító Song Joong-Ki-ről sem, aki szintén tud belerakni valamennyi mélységet és érzelmet a kiégett űrhajópilótába. Mellettük azonban nincs igazán senki, aki fel tud mutatni komoly alakítást, még Richard Armitage – Tölgypajzsos Thorin űrmágnás változata – sem.
A karakterek háttér sztorijának, előéletének felfedése is eléggé elkapkodottra sikeredet. Bubs sorsa még egész jól beépített, de a kapitány és Park vonala, annak ellenére, hogy szükséges elem, totálisan szervetlenül van beemelve a sztoriba. Ezt valahogy máshogy is ki lehetett volna domborítani, mint egy jelenetben, ahol a robot cukin kisminkeli a kislányt. Az oké, hogy Tae-ho előéletét, egyéni motivációit és célját már az első jelenetektől ütemesen és egyébként kifejezetten jól igyekszik sejtetni, mégis ennek a kibontását valami kevésbé ötlettelenül mesterkélt jelenetben jobban el tudtam volna fogadni. Érződik benne egy apró komolytalankodás, ami az egész filmen végighúzódik. Néha nagyon drámaian komoly és tényleg övön alul üt, máskor meg szabályosan bohóckodni kezd és csak úgy váratlanul humorizál.
Mondok egy példát. Mivel a kislányról az hírlik, hogy egy nagy hatótávolságú bomba lakozik benne, amikor az nekiáll nagy előkészületek árán egy hatalmasat tüsszenteni, hőseink a robbanástól tartva hisztérikusan a földre vetik magukat. A kislány miután mindenki meglepetésére egy aprócskát prüszkölt szintén lefekszik a földre és így nézegetik egy darabig egymást. Mindez persze nagyon aranyos és megmosolyogtató, de mivel tele van ilyennel a sztori, elvesz a drámai erejéből és nem hullámzik ki elég jól.
Kicsit olyan, mint amikor egy családi összejövetelen a kötetlen csacsogás közben, tegyük fel egyik távoli unokatesód a hozzá került szóból és figyelmi időből egy szívszorító történetet kerekít ki, majd látván, hogy mindenkinek lefelé görbül a szája, inkább bedob egy idétlen viccet, amin lehetőleg jó hangosan nevet, nehogy totálisan ünneprontó legyen. Az életben erre időnként tényleg szükség van, de a filmben a műfaj egy szerződés. Ha drámának indul, akkor maradjon is ízig-vérig dráma, mert ha mindent is akar, könnyen két szék közé fog esni.
Talán úgy érezték a készítők, hogy a humor becsatornázásával több embert elérhetnek, vagy egyszerűen úgy gondolták, hogy a keserédes világot és a megkönnyezhető történetet helyenként helyzetviccekkel oldják. Valószínűleg, szimplán arról van szó, hogy ezt a laza űropera stílust, akarták megragadni, amit A galaxis őrzői filmek és az új Star Wars-trilógia is képvisel. Egy ilyen könnyebb hangvételű sztoriban azért, nem olyan nagy mínusz, ha kicsit színtelenek a karakterek és nem kvantummechanika a sztori, persze ha működnek a gegek. Azonban itt nem annyira működtek, mert folyamatos volt a rohanás és a drámai dolgokból a nevetségesekbe történő váltakozás. Az egyik pillanatban sírnál a másikban nevetni kell. Kicsit furi, de ettől még szerethető, mert tényleg aranyosan van megmutatva, ahogy a kislány és a főszereplők között egyre szorosabbra fonódik a kapcsolat.
Monumentális sci-fi, tehát itt van főgonosz is, aki egyébként kifejezetten lapos lett és az elvei is gyengén kidolgozottak. Igaz, hogy áll mögötte egy legyőzhetetlennek tűnő sereg és kiderülnek dolgok az előéletéből, de nem egyértelmű, hogy konkrétan mi is a motivációjának forrása és miért akar gonoszkodni. Egy gyengén megrajzolt ellenféllel pedig, hiába veszik fel a harcot, valahogy kartonpapír lesz az egész konfliktus. Nem beszélve arról, hogy társadalomkritikai vonalon is erőtlen, és az üzenete is már jó sokszor elsütött módszereket követ.
Hibák ide, logikátlanságok oda, a vége felé azonban, minden rohanás klisé és lyuk ellenére valahogy összeáll a film. Képes folyamatosan növelni a konfliktusok és küzdelmek tétjét, illetve el is jut a visszafordíthatatlan pontig, ami minden jól megírt film egyik követelménye. A figurák is beérik a számukra húzott íveket, szépen kiformálódik a háttérben húzódó Tae-ho vonal és itt művel a film lenyűgözően drámai fordulatokat is. Ami azt illeti, képes meghatni, eltörni a mécsest. Talán azért, mert itt már megtalálta az akció és a drámai üresjáratok közötti arányt, és végre abbahagyta a rohanást.
Minden jó, ha a vége jó szokták volt mondani. Az űrsepregetők nem elsöprő (haha), mégis korrektül műfaji befejezéssel zár. Összességében, akik szeretik a kötetlen, felvillanyozó darabokat, azoknak tetszeni fog. Akik itt egy drámai sci-fit várnak, azoknak marad utána egyfajta hiányérzet. Mintha félig rágták volna meg és úgy kellene emészteni. Hiába az utána öntött humorfelesek, így csak még jobban felkavarják a dolgokat. Tökéletes kaland-sci-fi lehetett volna, ha hagy szüneteket és kihagy felesleges részeket, de így csak egy zsongó, tűzijáték, aminek vannak azért megmosolyogtató és kifejezetten heroikus momentumai. Azért, egy fagyos estét, így télen simán fel tud dobni.
