Bár nem mondanám magam nagy Deftones-szakértőnek, azt hiszem, a 2000-ben megjelent White Pony óta elég stabilan meg lehet jósolni, mire lehet számítani egy-egy korongtól: szellős-elszállós verse-k, döngölős, akár tördelt refrének, sikító Chino Moreno, ködös, elvarázsolt hangulat.
Az Ohms is pont ilyen, mégsem tudnám a banda szemére hányni. A valamivel több, mint 45 percével végig kellemes tud maradni, viszont inkább a háttérben, mintsem ha komoly figyelmet szakít neki az ember. Talán egyedül a címadó dal az, ami kilóg a lemez sormintájából. Ugyan ez a tétel is is hordozza a felsorolt jegyeket, az alap riff valahogy mégis ad valamiféle old-school rock & roll hangulatot.
Sajnos hiába élvezem ezt a bő háromnegyed órát, amint végigfut a lemez, máris képtelen vagyok bármit is felidézni róla. Nem arról van szó, hogy ez egy rosszul összerakott album lenne, de annyira belesüllyed a zenekar megszokott fordulataiba és dalszerkezeteibe, hogy tényleg csak hangulatfokozóként tud nálam érvényesülni valami itthoni tevékenységhez.
Technikai szempontból szépen szólnak a dalok, jól vannak keverve, minden zenész játéka tisztán kivehető, senki nem veszik el. A hangszeres játékra sem lehet panaszkodni, a tagok kisujjból hozzák a profi szintet. A design viszont nem volt túlgondolva, a puritán lemezborító mindössze egy síró szempárt mutat egy négyzetháló-mintás alapon. Nem tartom túl figyelemfelkeltőnek, ha nem tudom, mit keresek, feltehetőleg unottan elsétálnék mellette.
Semmiképpen nem nevezném rossznak az Ohms-t, de nem ez lesz az a lemez, ami hetekig a lejátszási listámon ragadna. Inkább egy csuklóból kirázott, igényesen elkészített iparosmunka, mintsem egy ihletett és merész próbálkozás, viszont iparosmunkának kiváló.
