Két évvel a Phanerozoic I: Palaeozoic megjelenése után itt a hasonló névre keresztelt Phanerozoic II: Mesozoic/Cenozoic című folytatás. A téma továbbra is a korai földtörténeti idők megzenésítése, amit a számok címei is konzekvensen követnek.
Az elődjével szemben a második felvonás egy sokkal kísérletezőbb, elszálóssabb anyag, és ezt már a nyitó Triassic is bizonyítja. A gyanútlan hallgatót könnyen behúzhatják a csőbe Loïc Rossetti recsitáló verzéi, azonban egy vad gitárfelvezetést követően a zenekar megmutatja a megszokott oldalát is.
A maga majd’ 14 percével a Jurassic/Crataceous maradt a leghosszabb tétel a lemezen. Ugyan ezt a dalt már nyáron elérhetővé tették, szerencsére semmit nem kopott a fénye és tökéletesen illeszkedik az összképbe. Számomra a legnagyobb meglepetést a harmadik, Palaeocene című dal jelentette, ami már-már egy harcore punk dalnak is elmehetne Rossetti vokáljaival, ezzel egy teljesen új oldalát megvillantva a bandának, ami kicsit a korai Max Cavalera-t is idézi.
A számok gyönyörűen vannak szerkesztve, a hangzás remek, szerencsére nincs agyon-polírozva, rengeteg meglepő fordulatot tartalmaz az anyag és az 51 perces játékidő egyetlen másodpercre sem válik unalmassá. A zenekartagokat külön-külön nem is méltatnám, mindenki csúcsformában van, Robin Staps bandavezér pedig albumról albumra egyre jobb dalszerzővé válik. Az egyetlen kivetnivalóm továbbra is az, hogy a lábdobok mintha nagyon elvesznének, ami egy rock/metál produkcióban kifejezetten furcsa döntésnek hat.
Régóta figyelem a The Ocean pályafutását, a 2010-es Anthropocentric óta mindegyik lemezüket betéve ismerem és úgy gondolom, a Phanerozoic II az eddigi munkásságuk igazi ékköve.
