A science fiction műfajának egyik legjobban körüljárt, legtöbbet reflektált kérdése, hogy miben rejlik az emberi lét eszenciája, mit jelent embernek lenni. Erre a végtelenül egyszerűnek tűnő témakör megtárgyalására kevés alkalmasabb helyszín létezik a világűrnél. A fullasztó elszigeteltség és bezártság, az ismeretlennek és a nyomasztó végtelenségnek való kiszolgáltatottság az emberi pszichét sosem tapasztalt helyzet elé állítja. A Csillagok határán (High Life) ehhez a sokszorosan elcsépelt párbeszédhez csatlakozva képes újat mondani, miközben a felhasznált témák és motívumok tökéletesen illeszkednek az idén 73 éves Claire Denis munkásságába.
A rendezőnő az 1999-es Szép Munkával (Beau travail) való berobbanása óta megkerülhetetlen alakja a francia szerzői filmes közegnek. Megszokott komfortzónájából kimozdulva első alkalommal forgatott angol nyelvű filmet és sci-fi-t, pályafutásának eddigi legnagyobb költségvetésével. Az alkotás egy 2014-ben bemutatott kísérleti rövidfilmje, a fekete lyuk megtapasztalásáról szóló Contact alapjaira épül. A nyitóképeken egy haldokló űrhajón találjuk magunkat, ahol Monte (Robert Pattinson) egyszerre próbál gondoskodni lányáról, a pár éves Willow-ról, és fenntartani az egyre rosszabb állapotban lévő járművet. Az űrhajón mindössze néhány tárgy utal csak arra, hogy korábban mások is tartózkodtak rajta. A térben és időben jelöletlen ugrásokkal operáló narratív szerkezet apránként, flashback-ek formájában derít fény az utasok előéletére és az űrhajó valódi missziójára. A fegyencekből álló legénység egy közeli fekete lyukból való energia kinyerését kutatja, miközben a velük utazó doktornő megtermékenyítési kísérleteket folytat rajtuk.
A történet előrehaladtával a mélyen lefojtott szexuális feszültségek egyre kontrolálhatatlanabbá válnak, miközben a kényszerutasok lassan realizálják, hogy a Föld társadalma végleg kivetette őket magából, és soha nem térhetnek vissza a kék bolygóra. Az alkotás egyik legerősebb jelenetét a mindössze néhány kép erejéig megjelenő maszturbációs funkciókat ellátó “fuckbox” adja, ahol – hasonlóan az űrhajó egyéb részeihez – vágyaik kielégülése legjobb esetben is csak részleges. Monte túlélését egyedül saját elhatározásából folytatott cölibátusa biztosítja. A be és összezártság, a lelki kielégületlenség és hiányállapotok okozta frusztráció a missziós sci-fi–k elkerülhetetlen veszteséghez vezető dramaturgiáját hozza magával, amikor a legénység válogatott módon vet véget saját és utastársaik életének.
Denis és a forgatókönyvet író Jean-Pol Fargeau a legénységet a bűnös emberiség archetípusává avanzsálja, ahol a Noé–történethez hasonlóan csupán az önmagához hűnek maradó kiválasztottaknak adatik meg az újrakezdés lehetősége. Ezt a bibliai és ősi kultúrák eredet mítoszaihoz (Gilgames eposz) kapcsolódó motívumot tovább erősíti az anyatermészethez való visszatérést reprezentáló üvegház, ami az egész hajón az egyetlen olyan helyszín, ahol semmi sem “mesterséges”. A filmet egyedül az apa-lánya viszony kibontatlansága miatt érheti kritika, Willow nevelését, a lány világról alkotott koncepcióját érintő kérdéseket Denis a csecsemőkorból pubertáskorba való ugrással megválaszolatlanul hagyja, miközben kisebb dramaturgiai, vagy talán casting hibának köszönhetően Willow más akcentust használ, mint Monte, az a személy, aki felnevelte.
A Csillagok határán izgalmas sci-fi gyöngyszem Denis életművében, ugyanakkor a megtévesztő marketinggel ellentétben semmiképp sem a nagyközönség számára készült. Azok, akiket foglalkoztat az ember-létkérdés gondolatköre, és nem riadnak vissza a szexualitás olykor bizarr megnyilvánulásaitól, különleges, napokig „termite art” élményben lesz részük, tehát nehezen szabadulnak a film képeitől. Aki azonban egy Csillagok között vagy Armageddon kaliberű filmet vár, messziről kerülje el az alkotást.
