Ez a cseh film látszólag egy egyszerű történetet mesél el, de ha mélyebben beletekintünk, akkor több, mint eleget mond.
Egy vidéki cseh kisváros ifjú rendezője, Petr egy új-régi darabra készül. Phaedra történetét viszi színre. Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy miről is szól az eredeti darab, mely a görög mondavilágból emelkedett a mai napig. Főként Racine feldolgozásából ismerjük, és az antik görög mitológia egyik legösszetettebb nőalakját jeleníti meg. Phaedra megtestesíti a végletesen szerelmes nőt, aki bármit képes megtenni szerelméért, de bármit képes megtenni ellene is, ha az visszautasítja.
Visszatérve a cseh kisvárosba, rendezőnk úgy készül az előadásra, hogy a címszereplőt helyettesíteni kell. Ekkor jelenik meg egy fiatal színésznő, aki tökéletes a feladatra. A próbák egészen az ágyig vezetnek, ahonnan Petr egyenesen karonülő gyerekéhez és igencsak határozott, sőt kemény feleségéhez megy. Feláll a klasszikus hármas, melynek sok megoldása lehetséges, de amely a legtöbbször nem végződik túl fényesen.
A próbák zajlanak, a kapcsolatok kiteljesednek és a néző már érzi, hogy itt mélyebb eseményekről van szó, mint egy egyszerű megcsalásról vagy elidegenedésről. Itt nőkről van szó, akik mozgatják, elvarrják, újra bogozzák a szálakat, és egy férfiról, aki ennek a viharnak a közepében hánykolódik, mint valami gyámoltalan matróz.
A film egy előszóra, öt felvonásra és egy végszóra íródott. Fekete-fehér alkotás, mely stílusában visszarepít minket a hatvanas évek művészfilmjei közé. Aki szereti Bergmannt, az otthon érzi majd magát ez alatt a másfél óra alatt. Bár a cselekmény zajlik, ez a zajlás monoton és nem túl heves. A film rendezője, a chilei Alejandro Fernández Almendras egyik előző nagyjátékfilmjében (Embert ölni, 2014) már bebizonyította, hogy szereti a lassú tempót, és itt tartja magát kedvenc szokásához. A bergmannos jelleget szintén erősíti a zene, mely többnyire klasszikus kamaradarabokból (Mozart, Schubert, Rachmaninov) válogat, és igencsak meghatározza az egész film hangulatát.
A színászi játék jó, a történet éppannyira klasszikus, mint amennyire modern. A mondanivaló? Az akármilyen mély lehet. Phaedra története, a szerelem azon tulajdonsága, hogy képes szembe menni minden társadalmi elvárással és szabállyal, a szerelemről való lemondás a szerelem miatt, a párkapcsolatok rejtett dinamikája mind benne van ebben az első pillantásra semmitmondó kis filmben. Aki szereti Kunderát, az nem fog csalódni, holott ehhez a filmhez Kunderának nincs semmi köze. A film olyan nézőknek ajánlott, akik egy filmet inkább az elmélyedés, és nem a vásznon zajló képi világ miatt választanak.
