1937-ben Németországban olyan kiállítást rendeztek a modern művészet legnagyobbjainak felvonultatásával, ami után az egyszerű múzeumba járó még ma is megnyalná mind a tíz ujját. A dolog érdekessége viszont az, hogy a tárlatot egészen más céllal mutatták be.
Az akkor már négy éve hatalmon lévő náci rezsim kulturális harcának fontos kérdése volt a birodalmi művészet és a diktatúra által elfogadhatónak tartott művészet meghatározása. Abszurdnak mondható az a döntés, aminek keretében a párt az egész világon elismert, a világ kortárs művészeire nagy hatással lévő német eredetű expresszionizmus helyett egy a faji tisztaságot és a német hősiességet hirdető, semmilyen újító vagy eredeti vonással nem rendelkező stílust tett meg követendő mintának. Ez a döntés még érdekesebbnek tűnhet annak ismeretében, hogy korábban többekkel együtt maga Goebbels is kiállt az expresszionizmus bizonyos alkotásai mellett, hiszen úgy gondolta, a németek felsőbbrendűségét mi sem illusztrálja jobban, minthogy a világ akkoriban egyik legmeghatározóbb és legmodernebb művészeti stílusának megalkotói és művelői majdnem mind németek.
De végül Hitler rendelkezésének megfelelően buknia kellett az expresszionizmusnak, és vele együtt minden modern művészeti áramlatnak (impresszionizmus, kubizmus, dadaizmus, szürrealizmus). Az ezen stílusok szellemiségének és esztétikájának megfelelően alkotó művészek közül sokakat eltiltottak a munkától, festményeiket pedig elkobozták. De nemcsak magánkézből, hanem az ország különböző (nem egy helyen állami kézben lévő) múzeumaiból is. Egy bizonyos Adolph Ziegler, a Birodalmi Képzőművészeti Kamara elnöke, a kiállítás későbbi kurátora, végigjárta a német múzeumokat és elkobozta a tiltólistán szereplő képzőművészek alkotásait, amelyek sok helyen éppen ki is voltak állítva. Ez rengeteg műalkotást jelentett, csak Emil Nolde képei közül több mint ezer képet koboztak el a hatóságok, és a listán szereplő művészek névsora igen hosszúra nyúlik.
A történet Münchenben folytatódik, 1937 július 25-én. Ezen a napon nyílt meg a városban a Német Művészet Háza, amely a párt által is propagált és támogatott művészeti áramlatok képviselőit és „jeles” alkotásait mutatta be. Az itt megjelenő képek nagyjából ugyanazokat a témákat illusztrálták mind, a hazaszeretet, az odaadás és a tisztaság mellett fontos helyet foglaltak el a militarista ábrázolások. Stílusra nézve a romantika és a realizmus képi világa tekinthető uralkodónak. Másnap újabb kiállítás nyílt a városban, az Elfajzott művészet című, a modernizmust elrettentő céllal bemutató tárlat. Hitler mindkét kiállítás megnyitóján személyesen részt vett. Érdekes, és bizonyára nem véletlen, hogy azonos időtartam alatt nagyjából ötször annyian voltak kíváncsiak az Elfajzott művészetre, mint a Német Művészet Házára.
Az Elfajzott művészet című kiállítás célja a modernizmus lejáratása volt. Nagyjából 650 műalkotás szerepelt tárlaton, igencsak zsúfoltan elhelyezve, helyenként rendszertelenül és rendezetlenül, néhol keret nélkül. A képek között megtalálhatóak voltak a kor legnagyobb német művészeinek (Emil Nolde, Otto Dix, Ernst Ludwig Kirchner, Franz Marc, Paul Klee) munkái mellet a világ akkoriban leghíresebb képzőművészeinek (Picasso, Chagall, Kandinszkij és Mondrian) alkotásai is. A falakon mindenhol pejoratív szlogenek szerepeltek, mint például: „a természet, ahogy egy beteg elme látja”, vagy „a zsidó lélek megnyilvánulása” és „az őrület válik módszerré”. A képek között sok olyan is volt, ami valóban nyílt politikai üzenettel rendelkezett (például Otto Dix munkái), de ebben a korban talán érthető, hogy sok művész a hatalommal szemben foglalt állást. Ezek az alkotások görbe tükröt tartottak a német társadalom és a náci ideák elé és megmutatták azt a belső torzságot, ami a felszín alatt lapul, ez pedig a tökéletes és tiszta német ember képe elleni támadásnak minősült, így ezek a művek megkapták a zsidó és a bolsevista bélyegeket. De a képek legnagyobb része mégis pusztán modernségével vívta ki a párt ellenszenvét. Újszerű esztétikájuk, a látvány felbontására és átalakítására tett kísérleteik, absztrakcióik (a modern művészet két atyja Picasso és Kandinszkij) sokkolták a kor átlagpolgárát is, hát még a művészetek terén ultrakonzervatív pártot. A számukra értelmezhetetlen látványt betegesnek, degeneráltnak titulálták, Hitler pedig úgy fogalmazott, ezek az alkotások pusztán egy kérdést vetnek fel: készítőik vajon egyéni látási rendellenességgel rendelkeznek, vagy örökletes szembajtól szenvednek.
A kiállítás anyagát Németország és Ausztria több nagyvárosába is elvitték, majd egy ideig egy berlini raktárban helyezték el, melyet hamarosan gabonaraktárrá kívántak alakítani. Ekkor Goebbels parancsba adta a kiállítás anyagának megsemmisítését. Több mint ezer festmény és háromezer akvarell égett el egy hatalmas máglyán a berlini tűzoltóság udvarán. Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy a birodalmi kultúrpolitika szerencsénkre korántsem volt mindig ennyire következetes. A nagyjából 17 000 elkobzott műtárgy jó részét külföldön értékesítették, az ebből befolyó összeget pedig a fegyverkezésre fordították. A műtárgypiacon ekkor a hirtelen megnőtt kínálat miatt potom áron lehetett remekműveket vásárolni, és ekkor került rengeteg mestermű az Egyesült Államokba, ahol nemrég megkísérelték rekonstruálni is az eredeti Entartete Kunst kiállítást.
