Eddig kevés akcióhőssel találkozhattunk a filmekben, viszont ez változóban van. Egyre komplexebb, szellemileg, fizikailag és karaktertanilag is erős női főhőst láthatunk, akik teljesen új dimenzióját képesek megnyitni a mozgóképnek. Ez a fajta újszerű ábrázolásmód azonban akkor működik igazán, és akkor válik hatékonnyá és egyedivé, ha képesek az alkotók szakítani a normákkal, és figuráikat nem egyszerűen kicserélni a férfiak karaktereivel, hanem kihasználni egyedi jellemzőiket. Ez Lisbeth Salander, a Millenium könyvsorozat önbíráskodó bosszúállójával kétszer sikerült – a harmadik inkarnáció azonban fárasztóan gyenge lett.
Az Ami nem öl meg gyakorlatilag az említett regényszérianegyedik, már nem az eredeti író által alkotott fejezeténekamerikai feldolgozása, amely egyben a tengerentúli adaptáció, a 2011-es A tetovált lány folytatása, de laza újragondolása is a műveknek. Az elnyomott nők védelmezőjét, a briliáns, kreatív, de meggyötört, kínokkal és tragédiával teli hackernőt ezúttal Claire Foy kelti életre. A bosszúálló egy a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos programot igyekszik megszerezni, viszont belekeveredik a korrupció és a brutalitás hálójába, valamint családja sötét múltjával is szembe kell néznie.
Az alapvetően izgalmas elképzelés azonban egy elég üres formát öltött a vásznon, ahol kiszámítható csavarok, béna szimbolika és idétlen megvalósítások követik egymást, elfojtva a karakterekben rejlő potenciált és a kreatív akciójelenetek kibontakozását. Papírmasé, félig megírt, és még annyira sem kidolgozott szereplők veszik körül a szintén felületes (bár egy fokkal mélyebb jellemű) Lisbethet, akik motivációi, indítékai a semmibe vesznek, miközben jönnek-mennek egyik jelenetből a másikba. A történet fárasztóan átlátszó, és igazából a benne rejlő, mélyreható, a világ kegyetlen, nőgyűlölettel teli mivoltáról – szemben elődjeivel – egyáltalán nem esik szó. Helyette a csapat megkísérelt egyfajta „női James Bondot” kreálni, viszont a film akciófilmnek sem igazán jó.
Ezért egyrészt az össze-vissza ugráló kamera és kaotikus vágás a felelős, másrészt a koreográfia és az események alakulásának fantáziátlan kivitelezése. Utóbbi azért jelentősen fájó pontja az Ami nem öl megnek, mert esetenként határozottan kreatív, Lisbeth hacktudását és a jeleneteknek teret adó helyszínek kialakítását kihasználó elképzelések csillannak meg. A kiválóság apró szikrái azonban szinte azonnal kialszanak, és a klisés, rosszullétig ismételt eszközök fárasztó leple borul rájuk. Ezen kívül több jelenet a véletlenre épít, ami lehetne ötletes, de mégis valahogy idegesítően és bénán kerül kivitelezésre, amitől tovább romlik a színvonal.
A színészek alapvetően eljátsszák, amit kézhez kaptak, de a forgatókönyv semmilyen fajta kibontakozást nem tesz számukra lehetővé, így az elfogadható szinten gyakorlatilag sosem lépnek túl. Azt a minimális kreativitást is elnyomják a bugyuta megvalósítások, az érdektelen történetmesélés, és a félkész karakterek. Claire Foy remek Lisbeth lehetne, ha adnának neki lehetőséget: így csak egy másodrangú krimi-thriller akcióhőse. Foy Salandere mellett a történet másodlagos főhősének mondható Mikael Blomkvistot alakító Sverrir Gudnason alig látható, mindenki más pedig unalmas félmondatokat beköpködve válik jelentéktelenné. Hiába kellene korrupt hivatalnokokat, kiberterroristákat vagy kegyetlen, szadista gyilkosokat alakítaniuk, egyszerűen nincs mire építeni.
Ennyi év elteltével is erősen érződik a korábbi filmadaptációk hatása, viszont ebben a fejezetben milliméternyi mélységekig sem ásnak, hogy feltárják a tematika alapját képező aberrációkat, a brutalitást, a másokat kizsákmányoló fertőt, a kiszolgáltatottság és abúzus borzasztó következményeit. Adott egy igazán jellegzetes és egyedi karakter, akiből egy fárasztó maszkulin akcióhőst csináltak, anélkül, hogy ez bármennyire is indokolt lenne. Nézhető a film, ez nem vitás: csak egyszerűen nincs miért. Pillanatonként szórakoztató, valahogy halad előre a cselekmény, de mégis egy üres, fantáziátlan, és sablonos akciófilm – pedig mennyi mindent ki lehetett volna hozni belőle.
