Sok érdekes foglalkozás akad ezen a világon, vannak pl. teherautó-sofőrök, meg HR-esek, meg eladók az italdiszkontban (csak így a teljesség igénye nélkül). Közös jellemzőjük, hogy ahol többen dolgoznak együtt, egy idő után olyanok lesznek, mint egy nagy család, tele szeretettel, gyűlölettel, épülő és bomló kapcsolatokkal, konfliktusokkal. Ezeknek a fura családoknak a története mindig is népszerű tévés téma volt – hiszen a nézők igen nagy része maga is „családtag” valahol – olyan tuti receptekkel, mint a kórházsorozatok vagy az irodai sorozatok. A viszonylag kevésbé gyakran feldolgozott szakmák egyike a kalózkodás, legismertebb kapcsolódó modern sorozat pedig a Fekete vitorlák, ami nálunk is egész szép karriert futott be.
Mármost, aki imádta a Fekete vitorlák cselszövéses, kardozós-dugós, látványos világát, annak eszébe ne jusson megpróbálkozni ezzel sorozattal, mert még a végén irreverzibilis károk keletkeznek a háztartás tartós fogyasztási cikkeiben. Aki ismeri, szereti és mindenekelőtt érti a Jojo nyuszi című filmet, az szorozza meg a hitleres extravaganza atmoszféráját mondjuk öttel, aki értékelte a Thor: Ragnarök elvetemült poénjait, az szorozza fel ezeket mondjuk tízzel, és máris megkapja Taika Waititi legújabb agymenését. Vigyázat! Ez a zászló helyenként agyhalált jelent, messze nem való mindenkinek, de egy próbát a nyitottabb gondolkodásúaknak mindenképp megér!
A sztori (bármennyire is meglepő) valós történeten épül: élt egyszer egy nemes úr Barbadoson, aki megunta a házasságát, meg úgy általában az egész trágyás-retkes mezőgazdasági középmenedzseri létet, vett magának egy hajót meg egy legénységet, és nekivágott a tengernek, hogy hölgyeim és uraim, mostantól kalóz vagyok. A kezdeti nehézségek után (tengeri és harci tapasztalatok negatívba hajló mértékű hiánya) annyira bejött neki a dolog, hogy egy ideig együtt hajózott a kor legrettegettebb kalózával, Edward Teach-csel, akit a művelt közönség ezernyi könyvből és filmből Feketeszakáll néven ismerhet. A sorozatbéli Stede Bonnet (Rhys Darby) szedett-vedett legénysége élén (pl. Kristian Nairn alias Hodor, Joel Fry, szintén a Trónok harcából, Ewen Bremner a Transpottingból és még sokan mások) ugyancsak nekivág a tengernek, és menetrend szerint találkozik is Feketeszakállal (Taika Waititi) és annak balabbik jobbkezével, Izzy Hands-zel (Con O’Neill, a HBO-s Csernobilból). Ennyit a dolog többé-kevésbé vállalható részéről.
A Zászlónk stb. stb. ugyanis NEM kosztümös film, NEM kalandfilm és NEM úgy romantikus, ahogy azt az ember első nekifutásból elképzeli. A tenger, a hajók, a kincs (ami egyébként nincs), a fegyverek a sorozatban nem másodlagos, hanem huszadlagos fontosságú dolgok, puszta háttérként szolgálnak olyan jellegű, nagyon huszonegyedik századi kérdésekhez, hogy működik-e az emberbarát vezetés egy alapvetően máshoz szokott kollektívában, hogyan működik a szerelem ellentétes és azonos nemű felek közt, és egyáltalán, hogyan működik az embercsoportok dinamikája.
Nagyon komoly kérdéseknek tűnnek? Azok is, de az író, a mindössze második munkáját jegyző David Jenkins és az ezüsthátú veterán rendező-producer-főszereplő Taika Waititi ezeket szerencsére helyenként gogoli, helyenként kafkai, helyenként montypythonos, helyenként elviselhetetlenül idétlen abszurd humorral tálalja. Nincs olyan irodalmi, filmes, sőt, közösségi médiás (csapatépítős-párkapcsolati terápiás-életbölcsességes) műfaj és klisé, amit a Zászlónk… nem rág pépesre és nem köp az arcunkba vigyorogva, a legviccesebb jelenetek forrása pedig épp az, ahogy a modern elvek a fegyvercsörtető-macsó közegben megjelennek, és önmaguk ellen fordulnak.
Fura, de adott életfelfogású nézők számára rettentően szerethető egyveleget kapunk. A sorozat legnagyobb negatívuma a hullámzó színvonal és feszültség. Az első évad 10 részéből legalább kettőt-hármat nyugodtan ki lehetett volna hagyni, nyilván ezek is aranyosak, de se a fősodorhoz, se a karakterek történetéhez nem sokat adnak hozzá. A Traumatikus Múlt megidézését szolgáló flashback képsoroknál a harminckettedik ismétlés akkor is sok, ha nyilvánvaló a parodisztikus szándék. A poénok egy része még alkohol befolyásoltság alatt is zsibbasztó (bár a Hétköznapi vámpírok rajongói tuti megtalálják a számításukat).
A kérdések és a válaszok viszont a zsánerhez képest nagyon bölcsek, és áthatja őket a Waititire annyira jellemző mély, már-már optimista emberszeretet, amit nem rendíthet meg se bőrszín, se modor, se öltözködési stílus, se nemi orientáció, viszont határozottan és elvágólag nem terjed ki azokra, akik a gyengébbet szórakozásból vagy számításból megalázzák. Ahogy a Jojo nyuszi minden véres-patetikus köldöknéző drámánál jobban rávilágított arra, hogyan épül fel és miért megvetendő a fasizmus (illetve bármelyik –izmus, ha már itt tartunk), a Zászlónk halált jelent helyenként fingós poénokkal tarkítva, helyenként viszont a Hochliteratur legfényesebb csúcsainak magasságában repkedve elmélkedik az emberek közti vonzalom komplex szabályairól. Ezen belül az utóbbi mondjuk 10 év nagyon kevés olyan szórakoztató célzattal készült filmjének egyike, ahol a homoszexualitás ábrázolását nem érzem erőltetett, ráadásul borzasztóan rosszul és károsan megfogott divat-klisének.
A színészeket még az elnagyoltabb karakterek esetében is tökéletesen választották ki, és egytől egyig zseniálisak. Rhys Darby nem csak hasonlít Martin Freeman-re, a hobbitra, hanem még a manírjait is hozza, és senkiben nem ég annyi sötét tűz, mint Taika Waititiben – ketten együtt valami frenetikusak. Mindeközben pedig a legmenőbb pop, rock és blues számok szólnak, szakmányban.
Nem tudom, hogy Magyarországon a jelenlegi, a legfinomabban szólva is érdekesen tematizált légkörben hogyan fogja a sorozat megtalálni a közönségét (pl. az utolsó három részre változik-e majd az eredeti 16-os korbesorolás mondjuk 99-re), ölre mennek-e majd miatta a családok fiatalabb és idősebb tagjai. Ha igen, az mondjuk baj, de ha csak beszélgetést provokál a dolog, akkor az alkotók máris elérték a szándékukat.
