Táncos filmet rendezni viszonylag hálás feladat. Ha a történet lapos lenne, vagy a színészek nem brillíroznának, még mindig ott van a lehetőség, hogy az aláfestő zenékkel menthető a projekt. Több lábon áll tehát a műfaj, amiből általában kettő már elég egy közepesnek mondható közönségsikerhez, ugyanakkor nem árt, ha a direktor felkészül rá (talán tudja is), hogy ezekből az alkotásokból – néhány kivételtől eltekintve – tizenkettő egy tucat. Mit lehet bevetni ott, ahol a Dirty Dancing, a Flashdance és a Step Up évekkel korábban kb. minden babért learatott?
Megmondom, a gyerekeket. Bizony, egy kisebb csapatnyi leányzó, akik suli után, puszta lelkesedésből látogatnak el a helyi fapados táncstúdióba, tuti befutók lehetnek, ha legalább még egy aspektusban jól teljesít a film. Márpedig ebben nem lesz hiba, a Táncra fel! ugyanis katonás rendben vonultatja fel a zsáner szükséges elemeit.
Adott April (Sofia Carson – Utódok, Songbird), az ambiciózus, fiatal lány, aki épp arra készül, hogy tökéletesre csiszolt táncmozdulatokkal végre besasszézzon a Broadway deszkáira. El is indul a meghallgatásra, ám a szakadó eső és a többnyire foglalt taxik megnehezítik a dolgát. Amikor végre eljut a meghallgatásra, kiderül, hogy a szakmai bíra pont az a Ruth Zimmer (Pamela MacDonald – Párbaj nyomtatásban), a Broadway mindenhatója, aki elől korábban elhappolta a taxit. A felismerést baleset követi, így főhősnőnk a film 10. percében kiírja magát a rivaldafényből. A helyzetet fokozza, hogy kilakoltatják az albérletéből, így végül duzzogva hazaköltözik apjához, New Hope-ba, és legszívesebben magára rántaná a klozetajtót is. Bevásárlás közben belebotlik gyerekkori tánctanárába, és kiderült, hogy Aprilt otthon példaképként, nem, inkább félistenként tartják számon, mint aki kijutott a porfészekből és megcsinálta a nagyvárosban a tutit.
Miss Barb (Donna Lynne Champlin – Crazy Ex-Girlfriend) azóta is a piciny táncstúdióban dolgozik, és kap az alkalmon, rögtön befűzné a sikeres tanítványt tánctanárnak, hogy felkészítse a diákjait a soron következő helyi táncversenyre. April rá is harap a feladatra, de csak miután meglátja, hogy a megmérettetés sokadik szakaszában Welly Wong (Rex Lee – Amerika Huangjai) fog zsűrizni, az egyetlen, aki fölött még a Broadway nagyasszonyának sincs hatalma. A lelkes gyerekek ekkor szembesülnek April mogorva természetével, és azzal, hogy az idolizált táncos bizony egy zsarnok. A közös munkát megannyi kaland és móka övezi, a sztoriból természetesen nem hiányozhat a szerelmi szál sem, így lesz miért drukkolni.
Mármint lehetne, ha nem láttunk volna rengeteg ilyen filmet. Mondom, minden megvan benne, ami a sikerhez kell, és az a helyzet, hogy a Táncra fel! ennek szellemében is készült el. A rendező, Elissa Down, aki a 2008-as A fekete léggömböt is jegyzi, biztosra ment, mintha az ötlet végiggondolásakor hadrendbe állította volna a „must have” elemeket: tehetséges, de padlón lévő főszereplő: pipa. Elvarratlan, de felmelegedő szerelmi kapcsolat: pipa. Meseszerű felemelkedés: kész. Egy csapat cukibbnál cukibb kislány, különféle korosztályból: stimm. Tánc, verseny, hangulatkeltő zenék: szintén megvan. Mi kell még? Ja igen, a karakterfejlődés. April profi táncos, akinek álmai egy csapásra hullanak darabokra, melyet kénytelen tudomásul venni, így a kiindulási anyag egy morcos sündisznó, aki mindenkit megszúr, ha közel megy hozzá. A film során azonban, ahogy a hatások érik, szép lassan kibomlik valódi énje (és a haja is, végre), talán még meg is kedvelhetjük.
A kislányok nagyon helyesek, mindegyiküknek konkrét feladata (ha úgy tetszik, „must have”-karaktere) van, szintén igazodva a stílus által megkövetelt elemekhez. Egyébként valahogy így tudom elképzelni az elkövetkező évek Oscar-díjra nevezett alkotásait: az egyik kislány halláskárosult, van itt sikeres ázsiai üzletember, sőt a kötelezően meleg stylist is fontos szerepet kapott (csak tudnám, mikor szúr szemet az Akadémiának, hogy ez is mekkora közhely). Úgy, ahogy van, a Táncra fel! korrekt iparosmunka, nem nagyon lehet belekötni (illetve lehet, de minek). Kellemes kikapcsolódást nyújt arra a kicsit több, mint másfél órára, amíg áramlik a Netflix-and-chill, tipikusan az a fajta film, ami közben nem gondolkodni vagy borzadni szeretnénk, hanem lazítani, nevetni. Eme feladatot pedig tökéletesen abszolválja. Hogy a főszereplőtől idézzek: „that… didn’t suck”.
