Van az a bizonyos The Wicker Man című alkotás (amiről soha nem gondoltam volna, hogy van magyar címe, mert élő lelket nem hallottam még „Vesszőből font ember”-ként utalni rá, szerintem nem véletlenül). Mindig somolyogni szoktam a cinikus bajszom alatt, mikor kultfilmként hivatkoznak rá, mert az a véleményem róla, amit az egyik osztálytársam sütött el egy igen jól sikerült, bár amúgy egyesre értékelt feleletben Csokonai Vitéz Mihály költészetéről: „Ha manapság valaki ilyet csinálna, kiröhögnék”. Ez természetesen mind a Wicker Man, mind Csokonai esetében igazságtalan, hiszen mind a kettőnek megvan a maga jól megérdemelt helye az adott műfaj történelmében, de egy Csokonai-jellegű verssel ma Kovács Béla ugyanúgy megszívná a költőversenyt, mint ahogy szegény Nicolas Cage szívta meg a felkerülést a „Top 50.000 legjobb film” listára a 2006-os Wicker Man-nel. (Például azzal is.)
Az HBO mindezek ellenére a jelek szerint most mégis bepróbálkozik egy szuper áramvonalas, karbonszálas vesszőkből font emberrel, mert a Harmadik nap című minisorozaton nem lehet nem észrevenni a tisztelgést a Nagy Előd előtt. Főhősünk, Sam (Jude Law – Az ifjú pápa) tragikus magánéleti/gazdasági események kapcsán egy erdőben mélázik bánatosan, mikor egyszer csak talál egy zavarodott tinilányt (Jessie Ross, Katherine Waterson – Legendás állatok…), akinek épp egy rejtélyes kisfiú segít megöngyilkolni magát. Sikerül megmentenie, és hazaviszi a szüleihez egy kis szigetre, amit csak apály idején lehet megközelíteni, dagálykor a bekötőút víz alá kerül. A szigeten ennek megfelelően meglehetősen fura és belterjes közösség él (minél többet tudunk meg, annál kevésbé a „bájos ruderális falucska” jut az eszünkbe róluk), és nyugodtan lehet találgatni, sikerül-e Samnek elcsípni a következő apályt és hazamenni. (Utánaolvastam egy kicsit: Sam történetét a minisorozat első három része dolgozza fel, további kétszer három epizód olyan szereplőkről fog szólni, akik egyelőre még meg se jelentek, tehát nem nagyon tudok róluk nyilatkozni).
Első ránézésre tehát a Harmadik nap klasszikus „folk horror” (egyébként ez a kedvenc zsánernevem, mindig az jut róla eszembe, hogy a Száz Folk Celsiust egy barátságosnak induló közönségtalálkozó után az éj leple alatt elüti egy csorda busó egy járvaszecskázóval, ami nagyjából össze is foglalja a műfaj jellemzőit). Amiben a HBO-sorozat – legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint – mindenképp lapot húz a hasonló korábbi alkotásokra, az a főhős karaktere. Sam ugyanis elég sok minden, de nem egy kedves, naiv pali, akit csőbe húz valami aberrált pogány kultusz, hanem maga is titokzatos, kellemetlen figura, saját, külön bejáratú sötét múlttal. Amúgy valószínűleg nem hozna lázba az elsőre túlontúl is ismerős történet, de így a sorozat kapásból két, egyformán érdekes sztorivonalon visz végig, és folyamatosan fenntartja a figyelmet.
Mivel a horrorzatos-látomásos elemektől eltekintve majdnem hogy kamaradrámáról beszélhetünk, hiszen egészen a feltételezhető grandiózus végkifejletig azt követjük nyomon, hogy ki mit hazudik a másiknak, a színészi játék nagyon fontos tényező, és a Harmadik nap ebben csakugyan erős. Jude Law a legjobb pillanataiban is úgy szokott kinézni, mint egy mosolygósra szedált tömeggyilkos, Sam szerepére tökéletes választás, egyszerre szánalmas és félelmetes, megbízható és nyugtalanító. A falusi közösség minden tagján sejtjük a lappangó elmebajt, különösen hatásos Paddy Considine és Emily Watson párosa. Ők a helyi kocsma tulajdonosait, az ilyen létesítmények esetében dramaturgiailag kötelező „mókásan civódó házaspárt” alakítják, csak épp egyetlen pillanatra sem tudunk rajtuk jókat nevetni (épp ellenkezőleg).
Tetszik az a nem feltétlenül új keletű, de szépen, konzekvensen végigvitt képi megoldás, hogy a természetes környezetben (tengerpart, bozót, stb.) felvett jelenetek színe teljesen természetellenes, szegény jóember hiába kerül ki néha az elmebetegek közül, ha maga a világ is elmebeteg… A szigeten játszódó jeleneteket egyébként a valóban létező, és valóban csak apálykor megközelíthető Osea szigetén forgatták, amit a színészek egységesen „hátborzongató élményként” írtak le. (És a szigetet annak idején TÉNYLEG használták afféle rezervátumként a reménytelen alkoholisták számára, ahol is a kedves paciensek a relatíve kellemes környezetben nagyjából azt csináltak, amit akartak, de pia az nem volt). Ami a már említett horrorzatos látomásokat illeti, az embert ilyen idős korában már nem nagyon lehet ijesztgetni, mindenesetre a 6+ besorolást az HBO-n elgépelésnek gondolnám, vót az 16+ is (bár az ún. mai fiataloknak ez a szint már lehet, hogy tényleg kismiska).
A negatívan megítélhető megoldások közé sorolnám a kissé közhelyes alaphelyzet mellett azt, ahogy Jude Law szimbolikusan bolyong a ződben és mindenféle rusnya dolgokat talál (vagy találni vél). Ebből kicsivel kevesebb is elég lett volna szerintem, de az is igaz, hogy a rusnya dolgokat valahogy meg kell találni, különben nem lenne film.
A Harmadik nap felkeltette az érdeklődésemet, és mindenképp meg fogom nézni a következő részt is. Nem hiszem, hogy épp Filmtörténelmet Írunk, de esti szórakozásnak a sorozat tökéletesen alkalmas, az átlagosnál még talán jobb is.
