Kevés olyan hatékony reklámkampányt láttam eddig, mint a Bárány minimalista beharangozása. Elég volt mutatni egy járókát meg egy rakás birkát, és azonnal zúdult a komment cunami, hogy a rohadt perverz izlandiak, tiltsák be még az Atlanti-óceánt is, amiben a hülye szigetük van. Szeretnék mindenkit megnyugtatni (és egyben tönkretenni a marketinget): a filmben emberi részről egyetlen juhot sem ér szexuális sérelem. Aki szerint pedig utálatos 21. századi elhajlás olyan filmet bemutatni, ahol talált állatot gyerekként nevelnek, az gondoljon bele a Sárga kicsi kígyó című Benedek Elek mesébe, meg a franchise összes többi epizódjába, ahol a gyermektelen házaspár azt a jótanácsot kapja a mókás vénembertől, hogy fogadja örökbe az első lelkes állatot, ami az úton szembejön. Gyanítom, hogy ez a mesetípus annyira régi, hogy valamilyen formában az összes eurázsiai nép, így az izlandi is ismeri, és innen származhatott a Bárány alapötlete.
Maria (Noomi Rapace, aki gyerekkorában Izlandon élt és valóban beszéli a nyelvet) és Ingvar (Hilmir Snaer Gudnason) valami Google Maps által sem számon tartott pusztában folytatnak nem túl jövedelmező mezőgazdasági tevékenységet. Egyszerű életüket két dolog forgatja fel: megjelenik Ingvar bátyja (Björn Hlynur Haraldsson), illetve az egyik birkának embertestű báránya (vagy bárányfejű kisbabája, nézőpont kérdése) születik. Éééééés…. nagyjából ennyi. Horrorról szó sincs, rejtély, miért kapta a film sok helyen ezt a műfaji besorolást (persze az is lehet, hogy ami nekem, ex-agrárhallgatónak valamikor a napi rutin része volt – elletés, füljelölés stb. – attól egy tisztes városi polgárt lever a víz).
Nekem 2021 legnagyobb meglepetése eddig a Katla című sorozat volt, amibe teljesen véletlenül kukkantottam bele, hogy aztán két nap alatt végignézzem. Azóta tudom, hogy ezek az izlandiak nagyon ott vannak a szeren (hogy milyen szeren, az jó kérdés, én is kérnék…). A Bárány általánosságban nagyon hasonlít a Katlára. A meseszerű, szürreális történet világrengető morális kérdéseket rejt, ugyanakkor az időnkénti ominózus zenétől és az elképesztő holdbéli tájaktól eltekintve a legelvadultabb eseményeket is valami gyanús természetességgel tálalják. „Óh, a bárányfejű gyereket teccik keresni? Most ugrott be fürdeni a vulkánba a zombikkal, tessék csak megvárni”. Persze ez a minimum, ami elvárható egy néptől, ami úgy építi az autóutakat, hogy azok még véletlenül se zavarják a manócskák lakhelyét. (Nem, nyilván nem minden izlandi hisz a manócskákban. De ha a manócskák nem is, a hagyomány elevenen él a mai napig). A tájaikhoz meg nyilván úgy viszonyulnak, mint bárki más: ami nekünk fenséges, borongó hegycsúcs, az az ott élő Józsi (illetve Józsisson) bácsinak egy kupac hasztalan szikla, amin a franc se terem meg, de legalább a traktornak útban van.
A Bárány is inkább működik a tudat peremén, mint szemtől szembe, bár a film 100 perce szerintem kevésbé összeszedett, mint a tévésorozat 8 órája. Mintha épp a misztikumnál lógna ki a ló/bárányláb: míg a Katlában szervesen illeszkedtek a mondanivalóhoz a visszatérő holtak, itt a birkákkal románcoló titokzatos hegyi lény szerepe nem volt egészen világos. (A Bárány vége pedig némi rosszmájúsággal úgy is értelmezhető, hogy a forgatókönyvíró „jóvangyerekek, most untam meg ezt az egészet” felkiáltással elment és leitta magát, a sztorit pedig egy arra járó izlandi vadló fejezte be, miközben random ugrált a billentyűzeten.) A film szimbólumrendszere komplex, minden egyes ártatlannak tűnő kép és sztoriszál legalább kétféleképpen értelmezhető. Rengeteg keresztény utalást tartalmaz: az Ember báránya (vagy esetleg az Antrikrisztus) karácsonykor fogan, nevelőanyját Máriának hívják stb., ugyanakkor a párhuzam nincs túlerőltetve, nem pusztán valamiféle kifordított vallásértelmezést kapunk. Eltűnődhetünk ember és állat viszonyán, hogy hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik, és etikus-e birkasültet enni, miközben az örökbefogadott barikánk vígan müzlizik. (Elgondolkodtató motívum az is, ahogy a film külön kezeli az emberek és állatok közt valahol a limbóban megrekedt, mindenhová és sehová sem tartozó fura teremtményeket, vagyis a kutyát és a macskát). Talán az egész film egy allegória arról, hogy a természettől el lehet venni dolgokat, de azért ne lepődjünk meg túlságosan, ha egy holdas éjszaka bekopog az ajtón a Földgolyó, és benyújtja a számlát. Talán nem. Az is lehet, hogy az allegória mondanivalója az, hogy vannak dolgok, amik nagyságrendekkel érdekesebbek és fontosabbak, mint az, hogy akit szeretünk, annak gyapjú nő a fején és érdemes távol tartani az angolpázsittól. Az is lehet, hogy az egész valami radikálisan másról szól, az is lehet, hogy mindenkinek másról szól.
A film szigorúan az emberekre fókuszáló része lassan, de mesterien építkezik. Minden egyes figurának érdekes háttere és története van (ahhoz képest, hogy az első mondjuk 20 percben a Hukkle világát idézve a humán karakterek gyakorlatilag nem szólalnak meg), és a köztük lévő viszonyrendszer bemutatása is hiteles. Jók a párbeszédek, nincs természetellenes komolykodás és kilúgozott filozofálás. A színészek kitűnőek. Külön mezei pirospontot ítélek meg azért, hogy az állatok valamennyien valódiak. Elképesztő, hogy megfelelő beállításban fényképezve és kellő zenei aláfestéssel a birka például milyen egy rohadtul idegesítő állat (aki nem bírja a feszültséget, nézze meg az alkotást hang nélkül. Legnagyobbrészt egy nagyon igényes mezőgazdasági oktatófilmet fog látni, bár nekem a frissen feltört földbe vetett burgonya szakmailag egy kicsit sántított.)
Amikor hazajövök egy-egy filmről, a család érdeklődésére néha csak annyit válaszolok, hogy „Érdekes volt”, amire a standard kérdés mindig az, hogy „Tényleg érdekes, vagy úgy érdekes, mint mikor a nagyi megkérdezi, hogy milyen az új ruhája?” Attól tartok, ez inkább a nagyi ruhája volt. Sok szépet és jót elmondtam a fentiekben a Bárányról, pedig igazából annyira nem tetszett. Aki szeretne egy jó nagyot tűnődni, miközben csodás tájakon vérfagyasztó nyájakat nézeget, üljön be rá nyugodtan.
