Szeretem a francia sorozatokat, és nem csak azért, mert európaiak, hanem azért, mert átgondoltak, megtervezettek, és nem csak és kizárólag a közönséget tartják szem előtt, hanem marad bennük valami az alkotókból is.
A franciák már bizonyították, hogy értenek a kémsorozatokhoz. A most már ötödik évadot megélt „Le Bureau des légendes/Legendák Hivatala” véleményem szerint a valaha volt egyik legjobb kémsorozat. Egyik fő erénye a „James bond-mentesség”, az a hangnem, ahogy végtelenül izgalmas, drámai módon, mégis túldramatizálás nélkül mutatják be a kémek életét.
A Senkik földje pontosan ezt a vonalat követi. Főhősünk, Antoine (Felix Moati), egy Szíriából közvetített riportban felismerni véli évek óta halottnak hitt testvérét, Annát. De hát mit tehetne? Építész, a testvért eltemették, mindez csak káprázat. Azonban a kép nem hagyja nyugodni és lassan mi sem nyugszunk, mert okos tempóban a sorozat készítői fellebbentik előttünk a fátylat a múltról, arról, hogy Anna és a testvére között mi történt, hogy a lány hogyan vált azzá az emberré, aki akár egy szír háborús tudósításban is felbukkanhat.
Antoine tehát nyomozni kezd, és nincs nyugta.
Eközben megismerkedünk Nasserral, aki az Iszlám Állam egyik nagy reménységű katonája, de aki mégsem az, mint akinek kiadja magát. Majd megtudjuk, hogy a kurd ellenállók egyik ága csupa nőkből áll, akik női hadseregként fegyverrel harcolnak az elnyomás ellen. Ők a YPJ – magyarul: Női Védelmi Egységek – tagjai. Itt érdemes megjegyezni, hogy a film eredeti angol címe: No Man’s Land, vagyis – nyers fordítással – Nem férfiak földje, ezzel utalva a női hadtestre, mely a film egyik fő helyszíne.
És a szálak összefonódnak, majd szétválnak, és mindegyik szál izgalmas, hol Párizsban, hol Szíriában, hol Kairóban vagyunk, és a nyolc rész úgy pereg(ne) le az ember előtt, mint egy hatalmas film, melyet csak az akadályoz meg, hogy már túl későn van és holnap reggel fel kell kelni.
Azonban fontos újra kijelenteni: ez nem James Bond-film. Itt nincsenek hihetetlen jelenetek. A képsorok valós háborút mutatnak, valós érzelmeket, valós helyzeteket, ahol a kémek nem mindig őszinték a saját embereikkel, és egy csata közben meg is lehet halni.
A sorozat egyetlen „hátránya” – mely számomra mindig levon néhány pontot az összképből – hogy a nyolcadik rész végén a sorozat túlzottan nyitva marad. Nyilvánvaló, hogy jön a második évad, és ez nem is baj, de lehetett volna egy hajszállal nyilvánvalóbb lezárása a történéseknek, mint ahogy a Legendák hivatalában ezt már megszoktam. De valójában ez csak nyavalygás, mert minden olyan kérdés, mely a nyolc részen át húzódott, megválaszolásra kerül, és mi okozhatna nagyobb örömet, ha nem az, hogy az alkotók nagyobb ívben gondolkodnak?
Élveztem ezt a sorozatot. Éppen emberközelsége, realitásérzéke, és rendkívül okos történetfűzése miatt. Annak, aki szereti a realitás talaján álló, mégis izgalmas, de nem „hat métert ugrok és közben lövök és csókolok” típusú háború-kém-dráma sorozatokat, az ebben nem fog csalódni. Várom a következő évadot.
