fbpx
22.8 C
Budapest
csütörtök, június 17, 2021
KezdőlapAjánló25 éves az animált játékháború: a Toy Story 1-4. története

25 éves az animált játékháború: a Toy Story 1-4. története

A digitális animáció, a Pixar, John Lasseter és a gyerekeim története dióhéjban.

Egészen addig a pillanatig pironkodva gondoltam vissza arra a gyerekkori titkos elfoglaltságomra, hogy éjjel úgy teszek, mintha aludnék, de közben a szemem sarkából lesem, hogy csinálnak-e valamit a játékaim, míg a saját ivadékom 15 éves nem lett, és ennek kapcsán be nem jelentettem, hogy ideje az ezer éve nem használt plüssöket bezsákolni és felvinni a padlásra. A piciny gyermeknek (annak a bizonyos 15 évesnek) könnyek gyűltek a piciny szemébe. „Azt nem lehet”, hüppögte a piciny szájával, „A padláson egyedül lesznek, pedig nekik is kell a szeretet!”. Ennyi, kész, a plüssök kaptak még néhány lassan leülepedő, allergén porban gazdag évet, én meg leültem megírni ezt a cikket, ha már egyszer halasztani kellett a pakolászást. A Toy Story kiötlői annak idején tuti biztos maguk is lesték a szemük sarkából éjszaka a játékokat. Huszonöt évvel ezelőtt olyan egyetemes gyermeki (vagy emberi) igényre tapintottak rá a játékok titkos életének bemutatásával, hogy abból nem kevesebb, mint három folytatást ki lehetett termelni.

Ehhez természetesen kellett még egy s más, és a dolgok – mint ez szokásuk – egyáltalán nem indultak ígéretesen. A Toy Story, az a bizonyos legelső rész még 1995-ben valószínűleg ugyanúgy eltűnt volna a feledésben, mint a Disney-filmek legnagyobb része. (A legnagyobb részük ugyanis eltűnik. Jelentkezzen, aki a mindösszesen 58 darab Disney egészestésből hirtelen nekifutásból mondjuk 10-nél többet fel tud sorolni). Ám a kiváló alapötleten kívül volt még valami, ami garantálta a sikert: a Toy Story volt a világ első, teljes egészében számítógépes animációval készített játékfilmje. Rövidfilm addigra már persze több is készült. Mindenki kedvence, Luxo Jr., a jófej kislámpa már kamaszkorba lépett, mikor a Toy Story megjelent – viszont Luxo Jr. kalandjai fekete háttér előtt, egy jellegtelen padlófelületen zajlottak, a kedves kis történetet egyetlen kameraállásból mutatták… Ez egy mozifilmhez azért kevés.

Toy Story

Közben azt se felejtsük el, hogy a Toy Story története szorosan összefonódik a Pixar Stúdióéval: a filmet ugyan a Walt Disney Pictures hozta forgalomba, de a Pixar mint független stúdió készítette, mi több: épp ez a film mentette meg a digitális animáció úttörőjét a biztosnak tűnő csődtől.

A Pixar elődje, a Lucasfilm Graphics Group nevezetű osztálya 1979-es megalakulása óta dolgozott azon, hogy a tollpapírmentes, full számítógépes animáció álomból valósággá váljon. Az első próbálkozás egy egész estés filmet illetően már 1985-ben megtörtént, japán felkérésre a fantáziadús „Majom” című animációs filmet kellett volna elkészíteni. A projekt a hónapok, majd évek során egyre drágábbá és reménytelenebbé vált, és végül peches főnixként hamvába holt: egyszerűen képtelenség volt a szükséges számítógépes kapacitást úgy biztosítani, hogy a várható nyereség meghaladja a három forint ötven fillért.



Valamikor ugyanezekben az időkben vetette fel John Lasseter, akkor még a Disney alkalmazottjaként, hogy a Disney dolgozza fel a népszerű mesét, a Bátor kis kenyérpirítót kizárólag számítógépes animációval. A remek ötlettel annyit ért el, hogy kirúgták. Lassetert ezután vette fel a Lucasfilm, és itt, az Industrial Light and Magic-nél találkozott azokkal, akikkel végül a közismert, aranyat köhögő Pixar-formációt megalkotta. A Pixar ezekben az időkben, még az Industrial Light and Magic részegységeként csinálta meg a világ első, teljes egészében számítógéppel készült 3D mozifilm-részletét, mely ironikus módon pont egy Star Trek-filmben, mégpedig az 1982-es Khan haragja című alkotásban szerepelt. A csapat keményen küzdött, de annak ellenére veszteséges maradt, hogy műszaki szempontból jelentős eredményeket ért el. Végül Steve Jobs vette meg Lucastól 5 millió dollárért, amit kb. zsebből fizetett ki. Az anyagi siker pedig folyamatosan váratott magára.

Toy StoryA Pixar végül 1993-ra jutott el oda, hogy csináljon egész estés, 3D-s számítógépes animációt az, akinek két anyja van. (Viszonyítási alap: az 1993-as gigamegahit Jurassic parkban azok a bizonyos bámulatos animált dinoszauruszok mindösszesen hat percet szerepeltek. Minden egyéb nézhető dolog vagy animatronikus modell volt, vagy a Jeff Goldblum). A 3D animációt elfogadható szinten lehetővé tévő RenderMan programozási felületet a Pixar ugyan már 1988-ban, két évvel a függetlenné válása után megjelentette, de csodát tenni még ennyi idő elteltével sem tudtak. Gondok voltak a formákkal és textúrákkal. Szőrre-hajra például még gondolni is alig mertek (a Pixar első szőr-extravaganzája a 2001-es Szörny Rt. volt, ahol aztán a digitális fodrászok tényleg kiereszthették a 20 éve bennük szunnyadó állatot). Nem tudták hitelesen megjeleníteni az érzelmeket. Istenigazából jól animálni csak sima felületű, geometrikus, lehetőleg mesterséges fénnyel megvilágított formákat tudtak. Valódi állat vagy ember főszereplőként szóba se jöhetett. A világ legelső Oscar-díjas CGI kisfilmjében, John Lasseter 1988-as Tin Toy című munkájában az az iszonyú öt perc a betonbugyogós zombicsecsemővel valószínűleg épp a nézők tűrőképességének határát képviselte, nem véletlen, hogy Luxo Jr.-t a mai napig emlegeti a hálás utókor, míg a Tin Toy-t elnyelte a jótékony feledés. Mégis a Tin Toy volt az a munka, amire a Disney felfigyelt, és azonnal megpróbálta visszacsábítani magához Lassetert, aki akkora ívben intett be korábbi munkaadójának, hogy arra a Halley-üstökös pályája kétszer is ráfért volna. Az óriásstúdió nem adta fel, és a kis vacadék kollégának három elkészítendő filmre 26 millió dolláros ajánlatot tett. (Az első koprodukciós Disney-film, a stop-motion animációval készült 1993-as Karácsony lidércnyomás hatalmas sikert aratott, így a Disney már nem ódzkodott annyira a külsősökkel végeztetett munkáktól, mint korábban). 26 millió dollár azért már egy nagyobb adag vajas kenyérre elég, de szörnyű volt a nyomás: a siker egyet jelentett 150 köbméternyi vajas kenyérrel, de ha az első film megbukik, a Pixarnak örökre vége.

A Pixar lázas fejvakarásba kezdett: gondolkodjunk, kollégák, gondolkodjunk, mi az, amit mindenki szeret, mégse szőrmók, ami nem fekete-fehér, mégsem természetes színű, amiről el lehet képzelni, hogy mozog, mégse kell élettani hűségre törekedni…. Mivel is nyertük azt az Oscart, mivel is, mive.… Tin Toy… Hááááhh, megvan: JÁTÉKOK!

A fiúk-lányok akkora projektnek veselkedtek neki, hogy maguk is elcsodálkoztak rajta. Az hagyján, hogy a technológia nem létezett, de nem létezett az ilyen projektekhez szükséges szervezési tapasztalat sem. Mint azt az egyik hajdani szoftverfejlesztő (aki jelenleg a Pixar és a Disney animációs részlegének a vezetője…) megjegyezte: „Volt abban valami üdítően izgalmas, hogy fogalmunk se volt róla, mit csinálunk”. És ha esetleg nem lett volna elég szervezési-technikai problémájuk: a sztori kezdetben szörnyű volt, vagy annak ellenére, vagy éppen azért, mert Lasseter, a rendező és ötletgazda (a későbbiekben minden egyes Pixar-film producere) NEM akart Disney-mesét csinálni hercegnővel meg kretén főgonosszal. (Ja, és abszolúte NEM volt hajlandó fülbemászó dalocskákat tenni a filmbe. Áldassék a neve mindörökké. No most ehhez képest mire is kapott Oscart az első Toy Story… Há’ csak nem a betétdalára?) Mindenki kedvenc Woody sheriffje akkora tahó volt az eredeti változatban, hogy a negatív visszajelzések miatt az egész forgatókönyvet újra kellett írni (miközben Steve Jobs megint csak saját zsebből öntötte a pénzt a projektbe, hogy az ne álljon le teljesen). Ráadásul Woody-t hasbeszélő babának tervezték, aminek láttán érett, felnőtt férfiak kaptak szívrohamot a zsigeri rémülettől, ezért ezt az ötletet is jegelni kellett. Buzz Lightyear se űrpilóta volt ám, sokkal inkább hasonlított a Tin Toy bádogjátékára, míg végül formáját az akkoriban népszerű akciófigurák, nevét pedig a Holdat is megjáró Buzz Aldrin nyomán nyerte el. A forgatókönyv, melyet később Oscarra jelöltek, négy kézen is átment (Joss Whedon, Andrew Stanton, Joel Cohen és Alec Sokolow). Annyit mindenesetre csendben megjegyeznék, hogy Lasseter eredeti szívügye, az a bizonyos Bátor Kenyérpirító, aki több egyéb tárggyal együtt minden veszély dacára megszállottan keresi eredeti kisgazdáját (és amit a Disney végül klasszikus animációval, Lasseter nélkül csinált meg, hogy aztán – sajnos – örökre elnyelje a feledés mocsara) még így is a soknál is több vonatkozásban hasonlít a Toy Story-ra….

Toy StoryA Toy Story két éven át készült, több mint 110 fő, köztük 28 animátor és 30 műszaki vezető részvételével, egy direkte erre a célra épített számítógépteremben, ahol a szó legszorosabb értelmében 7/24 dolgoztak. Scud, a gonosz bullterrier kivételével minden egyes figura 100 százalékban számítógépes technikával készült (a kutyához agyagmodellt építettek és azt animálták számítógéppel), és minden egyes felvétel elkészítéséhez nyolc külön csoport munkájára volt szükség.  Nagyon érdekes utánaolvasni az egyes fázisoknak (több ezer oldalas irodalma van…), nekem, a laikusnak különösen az a vonatkozás tetszett, hogy a világítási effektek megfelelő tervezésének nemcsak a hitelesség miatt volt jelentősége, hanem azért is, hogy az akkoriban animálhatatlan dolgokat szépen, diszkréten az árnyékban lehessen hagyni. Hogy a műszaki újdonságokat az emberi faktorral is megtámogassák, a szereplők hangjaira igyekeztek a lehető legtökéletesebb személyeket megtalálni: Woody és Buzz Lightyear azóta se lehet más, mint Tom Hanks és Tim Allen (pedig szerintem Buzz Lightyear mindenféle szempontból annyira, de annyira hasonlít Jocky Ewingra, hogy Larry Hagman lett volna az ideális választás 🙂 )

Az iszonyatos volumenű befektetés – nem is feltétlenül csak a pénz, inkább a munka, a tehetség és az akarat – végül elnyerte méltó jutalmát. A Toy Story-t mindenki imádta. John Lasseter a technikai újításokért speciális Oscart kapott. A felnőttek odáig voltak a különleges környezetbe helyezett buddy movie-ért és a kikacsintós poénokért. A gyerekek zabálták a cuki játékokat, akik hiába voltak kicsik, hatalmas szívük volt. Az akkoriban huszonvalahány éves Kovácsnénak a mai napig megvan a Buzz Lightyear-os pólója. Már csak az utóbbi kapcsán is nyilvánvaló volt, hogy Toy Story 2 KELL.

No de milyen formában? A Disney akkori elnöke ugyanis csak videón megjelenő folytatásban gondolkodott (és nem vetette el a klasszikus rajzfilmes folytatás ötletét sem a 3D-s számítógépes animáció helyett). Ráadásul, mikor 1997-ben bejelentették, hogy hamarosan lesz folytatás, kiderült, amit valószínűleg addig is tudtak, hogy az egész Pixar stúdió az Egy bogár életén dolgozik. De az egész. Kivéve azokat, akik a Toy Story-hoz kapcsolódó játékokkal és egyéb CD-anyagokkal foglalkoztak. Steve Jobs az utóbbi projekteket leállította, és így sikerült valahogy a Toy Story 2-t beszuszakolni a munkarendbe. Az, hogy mindenki kapkodott, mint Bernát a ménű után, a legenyhébb kifejezés, miközben a Pixar, perfekcionista lévén, nem vette át a karaktereket az eredeti formájukban a korábbi részből, hanem ragaszkodott a javításokhoz. (Máshonnan viszont vett át kész részeket, pl. a nyitójelenet kanyonja az Egy bogár életének egy kidobott felvételéből származik, ahol a sziklák egy programozási tévedésből kifolyólag kezdtek el repkedni. Ezt a bogarakkal nem lehetett összeegyeztetni, Buzz Lightyear-rel viszont igen.) Közben olyan jellegű technikai bravúrokra is maradt idő, mint a kissé furán csengő „minden idők legnagyobb számú számítógéppel animált részecskéje szórakoztatásra szánt filmben” rekord. A mintegy kétmillió darab redvát az erre kíváncsiak abban a jelenetben számolhatják össze, ahol Woody és az elfelejtett pingvin találkoznak (csak a hülye nem tudta egyébként, hogy a pingvin azért tüsszög a porban, mert a Pixar valami soha nem látott műszaki csodát akar illusztrálni). 1998-ban döntötték el véglegesen, hogy a folytatás nem diznifilm lesz és nem DVD, hanem igazi, hamisítatlan pixarfilm.

A cirkusz ekkor hágott úgy istenigazából a tetőfokára. Az hagyján, hogy az egyik technikus egy adott ponton letörölte az elkészült anyagokat, és ha valaki nem viszi korábban haza (félig-meddig illegálisan) a munkáját, kezdhették volna elölről az egészet. De a végén mégiscsak kezdhették elölről az egészet, még ha nem is a leges-leglejéről, mert Lasseter végre végzett az Egy bogár életével, megtekintette az addig felvett anyagot, és közölte, hogy hát gyerekek ez egy rakás (nem vajas kenyeret mondott). Mivel a határidőt nem lehetett módosítani, az addig is feszült tempón gyorsítottak egy kicsit, majd több száz ember idegösszeomlása, ínhüvelygyulladása és a stresszel kapcsolatos minden létező megbetegedése árán végül befejezték a filmet.



A Toy Story 2 pedig alanyi jogon egy csoda volt. Technikai megoldásai, kibővített világa lenyűgözőek voltak, a szereplők motivációit nagyon szépen bontották ki, az új karakterek pedig pont olyan zseniálisak voltak, mint a régiek (főleg Szemenagy, a ló, illetve az akkoriban már kötelezőnek számító Erős Női Karakter, a Joan Cusak hangján megszólaló Jessie, aki egyébként Lasseter feleségének unszolására került bele a filmbe). Amíg a gyerekecskék izgultak, a felnőtt közönség végigröhögte az egész vetítést (és csak titokban izgult). Komolyan mondom, a Toy Story 2 az egyik legjobb, gyerekekkel is megnézhető animációs film, amit valaha láttam. Oscart ugyan nem nyert (nem tudom, miért), de a Golden Globe-ot simán elvitte.

Toy StoryEkkor hosszú szünet következett. Mindenki tudta, hogy ezt a filmet vétek lenne folytatni, úgy jó, ahogy van. A Disney-t azonban nem hagyta nyugodni az aranybánya kiaknázatlansága, és vadabbnál vadabb ötletekkel állt elő, hogy hogyan kéne folytatni a történetet. („A Buzz Lightyear figurákat műszaki hiba miatt visszahívják, és az összes játék elutazik Taiwanba, hogy megmentsék a barátjukat”, estébé.) Végül John Lasseter és egy másik réges-régi pixaros, Ed Catmull lettek a Disney elnökei (miután 2006-ban a Disney iszonyatos pénzekért megvásárolta a Pixart), és minden ilyen irányú kezdeményezést beszüntetve maguk láttak neki a harmadik résznek. Hogy az eredeti hangokat megnyerjék maguknak, gyorsan leforgatták az egészet vázlatos rajzfilm formájában, és azt mutatták be Tim Allennek, Tom Hanks-nek és a többieknek, akik azonnal igent mondtak. A játékok gazdájának, Andy-nek az eredeti hangja nyilván maga is felnőtt közben, akárcsak maga a karakter, aki a történet szerint egyetemre megy, hátrahagyva játékait. A rendező, Lee Unkrich ragaszkodott hozzá, hogy Andy hangja továbbra is John Morris legyen, pedig igen nehéz volt előkeríteni, mert Morris 2001-ben otthagyta a filmipart (viszont utólag nagyon hálás volt, hogy gondoltak rá). Amikor aztán oda került a sor, hogy no, akkor poroljuk le azokat a fájlokat és lássunk neki feléleszteni a szereplőket, akkor jött a meglepetés. A fájlokat nem lehetett leporolni. Woody-t, Buzz Lightyeart és mindenki mást gyakorlatilag újra kellett alkotni, mert a régi, elmentett anyagokat többé nem lehetett felhasználni. A technika közben odáig jutott, hogy már szőrös állatokat is magabiztosan tudtak kezelni, ezért lett a film ellenlábas karaktere épp egy pihe-puha medve. (Figyeljük meg, hogyan jutott el röpke 15 év alatt Lasseter az egész gyerekfilm-ipart üde tavaszi szellőként átjáró „nem kell hülye diznis főgonosz” gondolattól a Joker legrosszabb pillanatait idéző mackóig…). Amíg a Toy Story 2-ben még „csak” porszemeket animáltak nagy számban, addig a harmadik részben a Verdák több ezer önálló autóból álló közönségén és a Fel! luficsordáin szocializálódott animátorok már egy komplett hulladékégető teljes tartalmát kavarogtatják a vásznon, minden darabon valósághűen tükröztetve vissza a Purgatórium lángjait. Az egész film olyan csodálatosan gyönyörűséges volt, hogy csak úgy potyogtak a nézők könnyei a megilletődöttségtől. A FELNŐTT nézőké, legalábbis. A Toy Story 3 nálam ott hasalt el, de nagyon csúnyán, hogy gyerekekkel mentem el megnézni. A hatéves gyermeket már a gonosz medvét szolgáló Mégsokkalgonoszabb Majom láttán is leverte a víz, de annál a bizonyos iszonytatóan csodálatosra animált szemétégetős jelenetnél már úgy bőgött, hogy ki kellett vinnem a moziból (miközben a nyolcéves azért bőgött, hogy miért kell kimenni, bár aztán utána ő is két évig álmodott azzal a rohadt majommal, szóval befoghatja, jobban járt.) A Toy Story 3 felőlem nyerhetett öt Oscart és egy csomó egyéb díjat. Számomra megbocsáthatatlanul kommersz volt, és még ennyire sem tudtam megbocsátani, hogy elfelejtette a saját célközönségét. Andrew Stanton forgatókönyvíró szerint „A Toy Story első része volt a leggyengébben animált munka, amit a Pixar valaha kiadott a kezéből, de kit érdekel? A sztori a mai napig működik.”. Lehet, hogy ez volt a helyes hozzáállás, mert nincs az az animációs mesterfogás, ami egy jó történetet helyettesítene.

Toy Story

A Toy Story 3 hatalmas anyagi és minden egyéb sikere után úgy tűnt, hogy a klasszikus „trilógia” állapot elérésével a franchise nyugvópontra jut, Unkrich éppenséggel azt nyilatkozta, hogy „az a legjobb az egészben, hogy nem lesz következő rész”. Hát rosszul tudta. Lasseter, aki addigra szikrázó lelkű műszaki géniuszból igazi öltönyös üzletemberré küzdötte fel-le magát, ugyan azt mondta, hogy a folytatást „csupa szeretetből” csinálják meg, de annak a szeretetnek az alanyára régi amerikai elnökök képmása volt nyomtatva mindenféle nullára végződő számokkal egyetemben. A negyedik rész végül 2019-ben került a mozikba. Óriási siker volt, és nem nagyon van olyan ismerősöm, aki emlékezne rá, pontosan mi történt benne. A technika természetesen ismét csúcsra volt járatva. Az első rész akkor még korszakalkotó „sima felületű műanyag figurák egyenes, pormentes felületeken megfontolt tempóban mászkálnak” koncepciójától odáig jutottak, hogy a játékok a szakadó esőben, csüdig a sárban akcióznak, és minden egyes vízcsepp és sárfolt, minden nedves ruhadarab és minden vizes fűszál életszerű. „Egyenletes, lehetőleg egy pontból érkező mesterséges megvilágítás” helyett a legújabb rész egyik jelentében nem kevesebb, mint 30.000 egyedileg animált fényforrás szerepel. A legaranyosabb műszaki újítás a pókhálók létrehozásának módszere volt: az egyik animátor leprogramozott egy mesterséges pókot, mely a kívánt helyeken a megadott pók-attribútumok alapján hálót szőtt. Mi ez, ha nem zseniális… Emellett szinte eltörpülhet a tény, hogy a filmben szereplő régiségbolttal megalkották az animációs filmek történetének legkomplexebb háttérképeit is.

1995 – 2019: 24 év…. A Toy Story 4-ben egyetlen képkocka 40-50 munkaóra és 55.000 (ötvenöt-EZER) összekapcsolt processzormag összehangolt teljesítményének eredménye, míg az első rész elkészítéséhez kevesebb, mint 300 magot tudtak használni. Amíg az első részben egy filmkocka renderelése tokkal-vonóval átlagosan 4 órát vett igénybe, addig a legújabb részben kb. 4 percet. A Toy Story-ban a fényes felületeken megjelenő tükröződéseket egyenként kellett megcsinálni (ahol ezzel egyáltalán foglalkoztak), a negyedik epizódban a szoftver már automatikusan állította elő őket – olyannyira tökéletesen, hogy utólag némelyiket éppenséggel el kellett távolítani, ahol az esztétikai követelmények felülírták a rideg fizikai törvényeket. Amennyi időt viszont az automatikus folyamatokkal nyertek, azt mind elhasználták a fő karakterek finomítására és tökéletesítésére, vagyis a letisztázásra (polishing). William Reeves, a RenderMan egyik alkotója és az első három Toy Story technológiai folyamataiért felelős vezető szerint egy-egy képkocka polishing folyamatai a Toy Story 4-ben tízszer annyi ideig tartottak, mint a legelső részben. Az első részben nyolcmásodpercnyi anyag szájra szinkronizálása egy hetet vett igénybe, a negyedikben mindez már automatizált folyamat keretében zajlott. A Toy Story végül is a világ kicsiben: egyre briliánsabb műszaki megoldásokkal érünk el egyre kevesebbet.

Toy StoryA gyerekfilmek sikerének pénzügyi mértékegysége nem a tulajdonképpeni mozijegy-eladás, hanem a műanyag entyem-pentyem. Ott van például Hófehérke, aki lassan 100 éve vegzálja a habcsókba mártott házisárkány benyögéseivel azokat a szerencsétlen törpéket, az isten tudja hányadik generáció felhőtlen örömére. Nincs olyan karácsony, hogy a bótokban ne lenne hófehérkemintás uzsonnásdonoz-tornazsák-6 éven aluliaknak készült csilingelő neutronbomba. Hasonlóan kiirthatatlan a köztudatból Miki egér – pedig ő még 10 évet rá is ver a hétszeresen poligám matrónára. A modern mozgóképes mesehősök közül keveseknek adatott meg ilyen fényes karrier – de a Toy Story hősei éppen ilyenek. Christiano Ronaldo szakálla már rég térdig fog érni, mikor a tolltartókínálatban még mindig ott fog vigyorogni az örökifjú Woody és Buzz Lightyear, és a Toy Story 1-2-t az unokáim is meg fogják nézni, mert lehet, hogy körberöhögik a gyermekded animációs megoldásokat, de a történetet csípni fogják. (Vagy nem. Nem leszek egy despota nagymuter.)  Hogy a 3-4-et megnézik-e a majd, az már kétségesebb. Annyi bizonyos, hogy a Toy Story örökre beírta magát az egyetemes film- rajzfilm- és gyerekfilm-történelembe.



Hírdetés

KI NE HAGYD!