1987 szeptembere és 1987. októbere között jelent meg a Watchmen című 12 számot kóstáló képregény kötet, ami nagyon hamar kultikus művé nőtte ki magát. 2009-ben pedig Zack Snyder elkészítette az első szélesvásznú adaptációt, ami egy-két eltéréstől eltekintve tökéletesen visszaadta a képregénynek a hangulatát. Pontosan tíz évet kellett várnunk a történet folytatására, amit szimplán csak Watchmennek neveztek el és az HBO gondozásában készült. A sorozat a képregényben történetek után veszi fel a fonalat méghozzá napjainkban, azaz 2019-ben. Angela Abar (Regina King) visszavonult rendőr, aki a családjával éli az életét, azonban, ha kell Sister Nightként osztja az igazságot. Egy rendőr gyilkosság után pedig exkollégájával Looking Glass-al (Tim Blake Nelson) és a rendőrfőnökkel Judd Crawford-al (Don Johnson) próbál véget vetni a Seventh Cavalry nevű terrorszervezet rémuralmának.
Damon Lindelof (Lost, Hátrahagyottak) igazán jó választás volt showrunnernek, hiszen közel tökéletesen sikerült visszaadnia a képregény hangulatát és szellemiségét. Igen, a készítő nem a filmváltozat cselekményét vitte tovább, hanem a fent említett művet, ami lássuk be nem volt kis vállalás. Az extrém lassú, elgondolkoztató történetvezetés ugyan Lindelof védjegye, de a túlzott titkolózás miatt nem feltétlenül biztos, hogy mindenki kitart majd a végéig. Képi világban zseniális, ötletes kamera beállításokkal dolgoztak és helyenként még a fényképzés is szép és kiemelkedő. Hatalmas pozitívum, hogy nagyon kreatívan bántak a főcímmel és az epizód címeinek kiírásával, amik cserébe még játékosak és beszédesek is egy adott részre nézve.
Mindössze kilenc epizódból áll a szezon és abból kettőt a bemutatkozásra szántak, hogyan működik a világ, kik lesznek a főbb és mellék karakterek stb., de a fő konfliktusról egészen a nyolcadik epizódig nem kapunk semmilyen információt csupán csak a sötétben tapogatózik a néző, ami egyeseket – akik nem vevők az időbefektetéssel járó történetmesélésre – valószínűleg frusztrálni fog. A legkiemelkedőbb részek számomra azonban a karakter központúak voltak, vagyis az ötödik, a hatodik és nyolcadik. Az előbbi különösképpen, mert az újonnan érkező karakterek közül Looking Glass működött a legjobban és ez az ő eredetsztoriját mutatja be. Igen a karakterek szintjén sajnos vannak problémák, hiszen nem csak újak vannak, de fogunk találkozni régebbi szereplőkkel ilyen-olyan formában és ezért a frissen érkezettek nagy részét nem sikerült kellőképpen kibontani. Angela Abar például rendkívül lapos lett, tulajdonképpen egy passzív karakter, aki, reagál a történésekre, a szereplőkkel való kapcsolataira, de végérvényesen nem fejlődik sehova az utolsó epizódban is ugyanott fog tartani és ugyanolyan lesz, mint az elsőben, amikor megismertük.
Ez persze nem Regina King hibája, mert ő a maximumot is kihozza Sisiter Nightból csak sajnos gyengén lett megírva a többiekhez képest. Tim Blake Nelson pedig egyértelműen elvitte a showt, annyira jól működik az antihős jellege, hogy az valami eszméletlen, valamint őt tették talán a legazonosulhatóbb karakterré az összes közül. Jeremy Irons, mint veterán színész is megtalálható a gárdában és a teljesen mindfuck szerű kis külön szála az egyik legérdekesebb Nelsoné mellett és talán az ő játéka az, ami még igazán működik. A Watchmen, ha nem is lett kiváló folytatás, de legalább nem gyalulta a földbe Moore-ék hagyatékát és korrektül sikerült. A lassan csordogáló sztori, pedig folyamatosan közelít a végső katarzis felé, ahol minden bevezetett szálat stílusosan elvarrnak, amitől a vége egy kerek egészet alkot. Mindezt megtűzdelik briliáns játékokkal és a tudattal, hogy ez a kerek befejezés nem kiált folytatásért, hiszen Lindelof is nyilatkozta, hogy nem szándékozik további évadokat készíteni hozzá.
