A Volt egyszer egy Szíria a világ egyik legjelentősebb filmfesztiválján, a Berlinálén debütált. A Philippe Van Leeuw által rendezett film két díjat nyert a fesztiválon, többek között a közönségdíjat is. Sőt alkotását a Seattle-i Nemzetközi Filmfesztiválon is jelölték és az Európai Filmakadémia jelöltlistájára szintén felkerült. Philippe Van Leeuw írta és rendezte a filmet, munkássága között olyan filmek találhatóak, mint a Jézus élete és a Holnapnál jobb a tegnap. A rendező már foglalkozott hasonlóan nehéz témával, 2009-ben a ruandai népírtásról készített egy szintén felkavaró művet, The Day God Walked Away címmel.
A Volt egyszer egy Szíria egyik főszereplője az izraeli származású Hiam Abbas, aki egyébként a díjnyertes Citromfa (2008) című filmben is szerepelt. Ő testesíti meg a tekintélyes és karakán családanyát, Oum Yazant, aki a legnagyobb káosz közepén is próbálja biztonságban tartani az otthonában lévőket. A Hiam Abbas által megformált Yazan, egy háromgyermekes édesanya, akinek a vállait hatalmas teher nyomja, mivel nem csak saját családját kell védelmeznie, hanem még az általa befogadott szomszédait is. A filmben végig követhetjük a lakásban élők egy pokoli napját. Nem elég, hogy a szíriai fővárosban, Damaszkuszban folyamatosak a bombázások, a szereplők pedig állandó félelemben élnek a házak tetején megbúvó orvlövészek miatt. Ráadásul még a vízkészletük is fogyóban van. Yazan ebben a zűrzavarban igyekszik mindenáron megvédeni az otthonát és a benne lévőket, ám megnehezíti a dolgát egy szörnyű titok, aminek Delhani (Juliette Navis), a szolgálólány volt a szemtanúja. Mi több, ez a titok a béke fenntartása végett nem kerülhet napvilágra.
Juliette Navis (The Tunnel) remekül formálja meg Delhani rémült és riadt jellemét. A két nő személyisége közötti különbség jól kivehető, míg Yazan határozott és erős, addig Delhani érzelmileg labilis és útmutatásra szorul. Yazan az, aki egy robbantás után nem hagyja, hogy eluralkodjon a pánik, hanem törekszik mihamarabb visszaterelni mindent a megszokott kerékvágásba. Az ő karaktereik mellett központi szerepe van még Halimának (Diamand Bou Abboud), a fiatal édesanyának, aki kisgyermekével és férjével éppen menekülni készül a városból. Diamand (Jöjjön már az eső) nagyszerűen alakítja az ifjú édesanya szerepét. Úgy gondolom, hogy a történetben a legnehezebb Halima családjának sorscsapásait végig nézni (főleg Halimáét). Valamint Philippe Van Leeuw alkotása nem hagyja szó nélkül a háborús bűnöket sem, mint például a nemi erőszakot vagy a gyermekkereskedelmet.
Az egész filmet egy fajta feszültség és nyugtalanság jellemzi. Ezen a hangulaton az sem segít, hogy a cselekmények egy sötét, poros és szűk helyen történnek. Ahogy a történetben lévők sem tudják elhagyni a védelmet nyújtó lakást, úgy a néző sem tudja. Átérezhetjük a bezártságot, a klausztrofóbiát és a folyamatos bizonytalanságot. Ezenfelül, azt a szörnyű tehetetlenséget, hogy nem tudunk segíteni a másiknak, mert, így mi is veszélybe kerülhetünk vagy akár meg is halhatunk. Ennek ellenére a szereplők megpróbálnak, úgy élni, mintha nem is dúlna háború kint az utcákon. Ám ők se bújhatnak örökké a falak mögé.
Sajnos nekem a befejezés nem igazán tetszett, olyan érzésem volt, mintha „megfutamodott” volna, valahogy nem tudta az általa keltett feszültséget megfelelően lezárni. Továbbá egyes karakterek cselekedetei néha nem voltak egyértelműek és logikusak.
