Bizonyára sokan vannak, akik szerint Guy Ritchie úgymond „eltűnt” a Blöff után és most alig várják az Úriemberek kapcsán, hogy visszatérést kiáltsanak. Én mindössze egy okból nem teszem ezt. Számomra Ritchie soha nem is tűnt el. Tény és való persze, jó ideje már, hogy utoljára megvillantotta kultfilm teremtő formáját. Ugyan jó pár hibával rendelkeznek, mégis szórakoztató, sőt, formabontó alkotásként tekinthetünk a Sherlock Holmes filmekre ugyanúgy, akár Artúr király vagy Napoleon Solo kalandjára. Mégis, jogosan érezhettük, mintha egy serfőző próbálkozott volna a borászattal. Viszont, most már mindenki megnyugodhat, a főnök újra kis londoni pubjában szolgált ki minket és jólesően üríthettük ki a korsót.
Az Úriemberek ugyanis nagyon jól csúszik. Szépen felépített cselekmény és frappáns szerkezet jellemzi. Bár néha belefáradnánk a sok magyarázásba és az előjáték is picit elhúzódik, a karakterek közti interakciók és a történeti csavarok rendre felráznak minket. Jut is bőven mindkettőből, utóbbiból csak úgy sorjáznak a szerkezetből adódó kisebb-nagyobb fordulatok. Itt egy picit felemás ízű korttyal van dolgunk. Ugyanis ezek sajnos nem is túl átütőek, de nem is túl banálisak. Szóval megéreznénk, ha nem lennének, de nem igazán hagynak bennünk maradandó nyomot.
Ezzel szemben szereplőink egytől egyig aranyat érnek. Kellően valóságosak ahhoz, hogy komolyan tudjuk venni őket, de azért nem annyira, hogy megüljék a gyomrunkat. Összességében igazi Guy Ritchie karakterek. Kegyetlen, törtető rohadékok nagy (vagy éppen kicsi) szívvel, akiket vagy imádunk vagy a disznók elé vetnénk. Esetleg mindkettő. Egy szóval, úriemberek. Matthew McConaughey remekül hozza a laza gengsztert és a félelmetes szociopatát egyaránt. Charlie Hunnam és Colin Farrell szintén prímán játszik, láthatóan élvezik a dolgot, Jeremy Strong pedig rettentően karakter azonos. Ám a nagy meglepetés mindenképp Hugh Grant, aki remekül passzol Ritchie világába és a szó szoros értelmében lubickol a szerepében. Henry Golding az egyetlen gyenge láncszem, ám ez leginkább viszonylagos tapasztalatlanságának köszönhető.
A hangulat persze utánozhatatlan ízt kölcsönöz az italnak. A képi húzások és a zene remekül hozza a klasszikus Ritchie színvonalat, új elemekkel is kiegészülve. A legjobb összetevők természetesen a dialógusok és a leginkább általuk megnyilvánuló fekete humor, ám van itt valami más is. Ez az új, markáns utóíz pedig nem más, mint a jelenre való reflektáltság. A trash rap/hip hop szubkultúrán kívül említésre kerül a brit társadalom és politika, valamint egy (eléggé reális) gazdasági változás lehetősége és még egy kis zülléssel/pc-vel kapcsolatos kis moralizálásra is jut idő. Ezek pedig kedvenc, jól beártott italunkat helyenként eléggé megdobják.
