A romantikus vígjátékok reménybeli utódja a Rögtönzött szerelem című film kétségtelenül kiemelkedik a műfajból és nem csak azért, mert a főszereplő Kumail Nanjiani komikus (Szilícium-völgy, Portlandia) és felesége Emily V. Gordon igaz történetét meséli el, hanem mert valóban maradandó érzelmeket kelt a nézőben. A rendezést Michael Showalter (Hello, Doris vagyok) vállalta, akinek a kezei között egy nagyszerű film született, a producer pedig nem más volt, mint Judd Apatow (Felkoppintva, 40 és annyi, Szerelemre hangszerelve). Aki egy interjúban, a következőket mondta filmről: „Nagyon keményen kellett, azon dolgoznunk, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a komédia és a dráma között, ezért Kumail és Emily körülbelül három éven át munkálkodott a forgatókönyvön.” Ez a sok munka és a könyv megírására fordított idő igenis érződik a kész filmen és a megtekintése után is még sokáig emlegethetjük majd a benne elhangzott szellemes megjegyzéseket. Pár perccel a kezdés után a közönség, szinte egy emberként kacagott a moziban és mivel a poéngyár csak nagyon ritkán állt le, így a film hamar emlékezetessé vált számomra.
A történet szerint, adott egy muszlim fiatal ember Kumail, aki folyton egyensúlyozni próbál az engedelmes muszlim „gyermek” és a sikerre, hírnévre vágyó stand-up komikus szerepe között. A másik oldalon pedig ott van Emily, aki pszichológiát tanul és biztos tervei vannak a jövőjét illetően. A nagy filmbéli fordulópontot Emily megbetegedése okozza. Gyógyulása érdekében nyolc napig mesterséges kómában kell őt tartani, ez a rémisztő helyzet pedig szinte kivétel nélkül mindenkit kizökkent a megszokott életéből. Kumail is kénytelen szembesülni, azzal a szörnyű igazsággal, miszerint lehet a lány, akit szeretett és akit megbántott talán soha nem fog felébredni.
A film komolyabb témákkal – kulturális különbségek, más kultúrába való integrálódás, vallás, előítéletek, család és bizalom – is foglalkozik de mindegyiknél a humor eszközeit használja, így ettől is csak még hihetőbb lesz az egész, ráadásul ezt úgy teszi, hogy soha nem lesz giccses vagy sok. Szintén jól kirajzolódik a két főszereplő és a családjaik közti kontraszt, viszont legyen akármennyire is klisés (mégis igaz) de a szerelem nem ismer kulturális vagy vallási határokat. A főszereplőnőt megtestesítő Zoe Kazan kitűnően játszik (The Monster, A válságstáb) és egyébként tényleg hasonlít az “igazi” Emilyre. Kumail Nanjiani önmagát alakítja a filmben, azonban néha meggyűlik a baja a drámaibb részekkel és érződik rajta, hogy inkább a komédiákban van otthon.
A kedvenc karaktereim a filmben nem mások, mint a főszereplőnő, Emily szüleit életre keltő Holly Hunter (Zongoralecke, A nagy fehérség) és Ray Romano (Szeretünk Raymond, Foszd ki a maffiát!). Szerintem az ő párosuk hihetetlenül bájos, vicces és szertelen, ám ezek ellenére termesztésen az ő házasságuk sem tökéletes…sőt. Ráadásul még a lányuk is megbetegszik, viszont hol jobban hol rosszabbul de megpróbálnak felülkerekedni a mélypontokon. Számomra velük teljes ez a film, továbbá szinte mindig jelen vannak a legviccesebb jelenetekben is. Lehet nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a mozi elhagyása után minden leendő vej olyan anyóst szeretne, mint a filmben szereplő heves de bájos természetű Beth (Holly Hunter). Bár Kumail családja egy szigorú szabályokkal rendelkező muszlim család, ők is nagyon rokonszenvesek, főleg a rendíthetetlen anyuka, Sharmeen (Zenobia Shroff), aki elhatározta, hogy megházasítja a fiát „egy rendes pakisztáni lánnyal” (lásd: Kumail édesanyja által megrendezett kínos de nagyon vicces vacsorák).
Az Emilyvel történtek és a lány családjával eltöltött idő ráébreszti Kumailt, hogy nem hazudhat tovább a családjának és komoly elhatározásra jut a jövőjével kapcsolatban. Ily módon karaktere igazán nagy utat tesz meg a film során. A film remekül irányítja a néző érzelmeit, az egyik pillanatban poén hegyek között járunk, majd a kómában fekvő Emily látványától komor, drámai lesz a hangulat. Fekete pontként megemlíteném, hogy a film vége felé, mintha a cselekmény egy kicsit lelassulna, vagy lehet csak, azért volt ilyen érzésem, mert az elején elkényeztettek a sok-humorral? Illetve, személy szerint kicsit hiányérzetem volt a háttérzenék mennyiségével kapcsolatban.
