Sicario 2. – A zsoldos (Sicario: Day of the Soldado – 2018) [Kritika]

 

Az amerikai akciófilmek egyik fontos eleme egy könnyen gyűlölhető ellenségkép kialakítása, amely az évek előre haladtával folyamatosan változik. A hidegháború alatt gyakran találkozhattunk szovjet kémekkel vagy alvó ügynökökkel, az elmúlt két évtizedben pedig a terroristák adják ki azt a gonoszt, akit feltétel nélkül lehet utálni. Ez a fajta világszemlélet, a maga ironikus módján, tökéletesen beleillik a Sicario 2 – A zsoldos cinikus életértelmezésébe, még úgy is, hogy gyengébb, mint elődje.

A mexikói drogkartellek a kábítószer biznisz mellett most már terroristákat csempésznek a határon túlra, elvégre ebben (is) van a pénz. Egy borzalmas nyitány után az amerikai állam már szinte készen áll, hogy terrorszervezetnek nyilvánítsa ezeket a bűnszervezeteket, és felkérik az első epizódból ismert Matt Gravert arra, hogy ugrassza egymásnak a kartelleket – aki pedig Alejandro Gillickhez fordul. Könnyebbnek tűnik az egész, mint amilyen valójában, és karaktereink egy egyre bonyolultabb helyzetbe keverednek.

A film egy gyengébb, soványabb és erőtlenebb „változata” a 2015-ös remeknek, és szinte minden aspektusában csupán árnyéka annak. Míg Josh Brolin és Benicio del Torofantasztikusan hozzák karaktereiket, akikben ebben a rideg, kőkemény, kissé már fárasztóan macsó világban elkezd időnként pislákolni a moralitás és az empátia szikrája. Ezek a szegmensek azonban apró részét teszik ki csupán Taylor Sheridan meglepően összecsapott forgatókönyvének, amely több narratív szálat próbál sikertelenül egyensúlyozni – azért is csalódás, mert ő írt az első Sicariót, valamint az A préri urait is, többek között.

Az akciójelenetek, bár nem annyira maradandóak, mint az első epizódban voltak, kifejezetten jók, Dariusz Wolski operatőr pedig hosszú, vágatlan jelenetekkel hagyja, hogy befogadjuk a történéseket, lassan engedve utat a nyomasztó kegyetlenségnek. Az erőszak dominanciája, a vérontás uralkodása továbbra is központi téma, a film kulcsmondata pedig fájdalmasan foglalja össze a brutalitás értelmetlenségét: „Szerinted a cél a változás?” A kettő együtt pedig a helyszínül szolgáló régió és a világ – sőt, talán a filmipar – erőszak imádatára is céloz, ahol a vérontás vérontást szül, és minden marad a régi, hiába vannak „jófiúk” és „rosszak”. Ez remekül kitűnik az alkotásból, de kissé összecsapottan, instabilan.

Stefano Salima rendezése miatt pedig minden Villeneuvestílusának egyfajta imitációja: mintha próbálnák megismételniami volt, de csak félig sikerülne. Megvan a zord cinizmus, Wolski kameramozgása Roger Deakins munkáját idézi, míg Hildur Guðnadóttir lélekőrlő, búgó, állandóan jelen lévő zenéje a nemrég elhunyt Jóhann Jóhannsson hangzására emlékeztet. A filmnek van egy dinamizmusa, ami magával vonzza a nézőt, erőszakossága, illetve feszültsége pedig a tekintetet is, de mégis hiányzik belőle valami: akár a friss gondolatok, akár az egyedi irány. A maga ironikus módján azonban érdekes, hogy egy ennyire komor szemléletből próbálnak franchise-t teremteni, amire a történet felépítése is utal, de Trent Luckinbill producer is megerősítette, hogy dolgoznak a harmadik epizódon.

A Sicario 2: A zsoldos egy lazább, erőtlenebb és vérszegényebb folytatás, bár tartalmaz izgalmakat, akciókat és érdekes kérdéseket. Amorális és cinikus szemlélete azonban nyomasztó, és mivel annyira próbál elődje lenni, kissé fárasztó és jellegtelen lesz, ahogy pereg a két órás játékidő – ettől függetlenül érdemes megnézni. Érdekes, hogy miként próbálnak egy ennyire ridegen antihős hangulatból sorozatot felépíteni, szemben a jelenleg meghatározó szuperhősös filmekkel.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés15 Votes
77
Sicario 2. - A zsoldos
Összességében
A Sicario 2: A zsoldos egy kissé erőtlen imitációja elődjének, amely hordozza annak minden egyes stílusjegyét – olyannyira, hogy képtelen elszakadni tőlük, és saját útját járni. A remek színészi alakítások és a dinamika azonban szórakoztatóvá teszi az utóíz és a kaotikus forgatókönyv ellenére.
Pozitívumok
A két “hős” kiváló alakítása
Nagyon jól megkomponált jelenetek
Érdekes folytatás-értelmezés
Negatívumok
Állandó imitáció szaga van
A történet túlzottan fókusztalan
Cinikus, macsó világnézete fárasztó egy idő után
70
Értékelés

Friss

1899 kritika (1899 – 2022, Netflix)

Nehéz spoilerezés nélkül elmagyarázni, hogy a Netflix 1899 című sorozata nálam hol ment egy...

Dalra fakad az Átjáróház

Egyre inkább kirajzolódik a mozirajongók előtt, hogy miért lesz kihagyhatatlan film a decemberben a...

Brahmāstra: Első rész – Shiva kritika (Brahmāstra: Part One – Shiva, 2022 – Disney+): Szuperhős mozi indiai módra

Az indiai filmek temperamentuma mindig irigylésre méltó, zenés és táncos jelenetekkel tarkított romantikus alkotásokról...
Németh Gergő
Németh Gergő
Lelkes amatőrből lett filmkritikus, aki nem csak nézi a filmeket és ír róluk, de gyűjti is azokat. Az Artsomnia oldalán eddig közel 2000 cikk fűződik a nevemhez és reméljük a jövőben ez a szám csak nőni fog. Kedvenc filmek: Harcosok Klubja, Kontroll, Drive - Gázt!, A bárányok hallgatnak, Hetedik, Space Jam, Harry Potter-sorozat... Instagram: https://www.instagram.com/tattooedmoviecollector/

Hasonlóak

Brahmāstra: Első rész – Shiva kritika (Brahmāstra: Part One – Shiva, 2022 – Disney+): Szuperhős mozi indiai módra

Az indiai filmek temperamentuma mindig irigylésre méltó, zenés és táncos jelenetekkel tarkított romantikus alkotásokról...

A csoda kritika (The Wonder – 2022, Netflix): Florence Pugh egy csoda

Florence Pugh egyértelműen napjaink egyik legtehetségesebb színésznője. A csoda című kosztümös thriller már elérhető...