Második világháborús menekült történet XXI. századi köntösben. Nagyjából így lehetne összefoglalni Christian Petzold Tranzit című filmjét, mely Anna Seghers 1944-es, azonos című regényének adaptációja. A helyszín nagyrészt Marseille, főszereplőnk a német megszállás elől próbál Mexikóba jutni, közben megismerkedik egy nővel és annak partnerével is, majd lassan kibontakozik egy szerelmi háromszög, hogy a végére megérkezzen a szomorú végkimenetel. Szeretne ez a történet többről szólni, többet megmutatni, de sajnos többet markolt, mint fogott.
Először is, a második világháború idején járunk – legalábbis időben. Térben azonban napjaink Marseille-i utcáit rójuk Georggal (Franz Rogowski), aki a náci megszállás elől menekül. Nem lehet ám azonban csak úgy szaladgálni a határok között, a mozgáshoz vízumra, rendezett papírokra van szükség. Georg ezekkel nem rendelkezik, de útja során szerencséje lesz, egy halott író iratai hozzá kerülnek, amiket felhasználva, az író identitását felvéve eljut tranzit szállásáig, és nyugodtabban várhatja, hogy hajója egy-két hét múlva kifusson a tengerre. A film nagyrészt ezt a várakozással töltött időszakot meséli el, ahogyan Georg megpihen egy szállodában, találkozik és röpke barátságot is köt egy helyi kis sráccal, konzulátusokra és olcsó éttermekbe látogat. Aztán megismeri Marie-t (Paula Beer), róla pedig megtudja, hogy ő a hallott író felesége, aki még mindig keresi és várja „mein mann”-t.
Különös minidráma bontakozik ki a vásznon: a férfi, aki menni akar, a nő, aki a férje nélkül nem, és a nő szeretője, akinek mennie kellene, mert várja a biztos munka és a szabadság. Sikerül a filmnek elérnie, hogy belelássunk Georg saját vívódásának rétegeibe, hiszen háborúban papírokat lopni nem is annyira ritka, na de eközben megismerni, akár még meg is szeretni az iratok egykori tulajdonosának hozzátartozóját – na, az már okozhat némi lelkiismeret-furdalást. Elmondani neki, vagy nem, ha igen, mikor: ennyiben kimerül a történet fő dilemmája. Mindezt egy eleinte ismeretlen narrátor segít megérteni, ami azért tűnik rossz húzásnak, mert egyrészt sokszor tér el az éppen látottaktól – oké, a narrátor is Georg elmondásából tudja a sztorit, ez majd később kiderül –, másrészt mert tök indokolatlan. Olyan hatása van, mintha a szürke színészi játék feltupírozására, a történet kiszínezésére találták volna ki, és kicsit egymásnak dobálgatná a főszereplő és a narrátor a labdát. A karakterek végig távol maradnak a nézőtől, az egyetlen kapaszkodási pont maga a háború ténye lehetne, de az meg, mint már említettem, napjaink Marseille-ének utcáin játszódik és össz-vissz néhány futkosó rendőr testesíti meg, így kénytelenek vagyunk végig kívülállóként követni az eseményeket.
Értem én a rendezői szándékot, miszerint a tegnap háborús helyzete bármikor mai lehet, mégis valahogy furcsának tűnik a XXI. századi francia rohamrendőr látványa egy olyan párbeszédben, ahol attól félnek, hogy „jön a német”. A direktor meg szeretné teremteni a világégés hangulatát, vagy legalább annak indokát, hogy miért kell menekülni, de ezt mai díszletben, lassú tempóval és kidolgozatlan karakterekkel nem sikerült elérnie. A film legelején, a kávézóban váltott beszélgetés és az azt követő események során ez a lendület még megvolt, de később, ahogy Georg vonata Marseille felé robogott, úgy hagyta azt szép lassan maga mögött. Bár a vége tartogat némi fordulatot, azt kell, hogy mondjam, ez a film sokkal többre is képes lehetett volna, mint amit végül kihoztak belőle.
