Már Spongyabob is CGI
A spongyabob rajzfilmsorozat és (nagyrészt) a korábbi egész estés filmek is mind kétdimenziós, kockáról kockára kézzel rajzolt, majd számítógép segítségével kiszínezett animációkat használnak. Ehhez képest hatalmas váltás a SpongyaBob: Spongya szökésben, hiszen itt a néhány élőszereplős jelenetet leszámítva minden teljes egészében CGI-technológiával készült, (pár apróságot leszámítva) 3D-ben. Mindig kifejezetten rizikós vállalás megváltoztatni egy sokak által szeretett rajzfilm animációs eljárásmódjait, hiszen ez óhatatlanul együtt jár az alkotás képi világának átalakulásával is. Márpedig ezt néha igen nehezen veszi be a rajongók gyomra, és hogy őszinte legyek, az új Spongyabob-mozi első, nyilvánosság elé tárt képkockáit látva engem is rossz érzés fogott el.
Ehhez képest igen nagy meglepetésként ért a kész film egész jól sikerült külleme. Szerencsére egyáltalán nem törekszik a SpongyaBob: Spongya szökésben élethűségre vagy túlzott részletességre az animáció terén. Az alkotók a CGI és a 3D ellenére is érezhetően igyekeztek megőrizni a sorozat jól ismert látványvilágát, és úgy gondolom, nagyrészt sikerrel is jártak. Egyedül a víz alatt élő, szkafandert viselő mókuslány, Sandy megvalósítása lett kicsit furcsa, az ő bundája ugyanis igen esetlenre, amolyan „plüssállatosra” sikerült. Bármennyire is jó lett azonban a SpongyaBob: Spongya szökésben képileg, sem a 3D, sem a CGI nem ad különösebben semmit a filmez, legalábbis semmi olyat, amit a sorozatban megszokott animációs technika kicsit aprólékosabb, részletesebb verzióban ne tudna.
Csak az a fránya forgatókönyv ne lenne ennyire rossz…
Hiába azonban a jól sikerült látvány, ha az egész filmet megöli a borzasztó forgatókönyv. Egyszerűen nem értem, hogy Tim Hill, a sorozat veteránja, aki még az első, 2005-ös Spongyabob-mozin is dolgozott, hogy hozhatott össze harmadmagával egy ehhez hasonló fércművet. Olyan, mintha az írók fogtak volna egy meglehetősen sablonos és borzasztó érzelgős, kész cselekményvázat, majd erre a merev sablonra ráerőszakolták volna a spongyabobos körítést, aztán tessék, hadd szóljon! Emiatt azonban nem csupán arról van szó, hogy a script nem sikerül túl jól, itt ugyanis a forgatókönyv konkrétan szembemegy az alapanyaggal. A SpongyaBob: Spongya szökésben cselekményét ugyanis – az optimális esettel ellentétben – nem a karakterek irányítják, hanem pont fordítva: a karakterek viselkedése alakul a történet kívánalmai szerint. Emiatt a szereplők egyszerűen nem a rajzfilmből jól ismert önmaguk, hanem ottani alteregójuk furcsa, sekélyes hamisítványai csupán, melyek többször is karakteridegen módon viselkednek. Persze Patrik továbbra is buta, Rák úr kapzsi, Tunyacsáp pedig mogorva, ám valahogy egyikük sem őszintén, nem a személyiségükből fakadó természetes módon, hanem „csak úgy alibiből”.
Ráadásul a cselekmény tele van zavaros, furcsa, sőt, néha teljesen logikátlan elemekkel. Sokszor éreztem azt, hogy egyes epizódok után a karakterek vagy a világ dramaturgiájának szempontjából teljesen indokolatlan és esetleges módon csöppentünk bele új helyzetekbe. A történet egy pontján például Patrik és Spongyabob egyszer csak mindenféle előzmény nélkül összeveszik a semmin, majd még ugyan ebben a jelenetben lényegében egyből kibékülnek, és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.
És ha mindez nem lenne elég, sikerült megtölteni a játékidő nagy részét – de főleg a második felét – olyan érzelgős és nyálas, szentimentális maszlaggal, hogy az már a jó ízlés minden határán túlmegy. Szegény Spongyabobot tulajdonképpen szenté avatják, mint a legcsodálatosabb és legfantasztikusabb barátot a világon, aki mindenki életét megölti vidámsággal… meg ehhez hasonlók. Ennek megfelelően a film üzenete is megreked a „barátság fontos”, vagy az „együtt erősebbek vagyunk” szintű kiüresedett közhelyek szintjén, talán csak a fő gonosz „legyőzése” kapcsán kapunk valami kicsit mélyebbet, elgondolkodtatóbbat. A viccek is hol működnek, hol nem. Akad azért pár valóban kacagtató kis gag, de sokkal több az olyan poén, amire arcizmunk sem rezdül majd.
Ami a zenét illeti, az teljesen jellegtelen és felejthető, Hans Zimmer régen adott már ki ilyen silány munkát a kezei közül. Az utóbbi években valahogy nem igazán találja magát a német zseni. Kár is több szót fecsérelni rá.
Lépjünk tovább és felejtsük is el
Összességében tehát semmiképpen sem nevezném egy jó filmnek a SpongyaBob: Spongya szökésben-t. Néha azért vicces ugyan, és a képi világa sem rossz, de összességében mégis csak egy nagy alibizés, amely különösebb ötletesség és eredetiség nélkül csupán nagyon „megcsináltnak”, erőtlennek hat. Ha a gyerkőc meg akarja nézni, hadd nézze, de a felnőttek – és főleg a sorozat vagy az első film rajongói – egészen biztosan jobban járnak valami mással.
