Mit tehet egyetlen gyenge ember mikor döntenie kell az országa sorsáról?
A XX. század legnagyobb konfliktusáról, talán a világ eddigi legnagyobb háborújáról minden évben több film is mesél. De igazán kevés mutatja meg azokat a frontvonalakat, amik a hátországban húzódtak. Erre vállalkozik most a Legsötétebb óra című mozi, mely Winston Churchill (Gary Oldman) első pár hetét mutatja be Nagy- Britannia miniszterelnökeként, azokat a politikai és személyes harcokat melyeket a béketábor vezetőjével és a másik miniszterelnök esélyessel Viscount Halifax-szal (Stephen Dillane – Trónok Harca, Órák) vívott.
De ennél többet mutat a film. Már Churchill bemutatása is azt sugallja, hogy a legenda mögé akar tekinteni a film. Először látjuk a híres, jellegzetes attribútumokat, majd mikor meglátjuk a valódi arcát a főszereplőnek döbbenünk rá, hogy ez csak egy rigolyás öregember. Rengeteg komikus pillanat kapcsolódik Winston szokásaihoz illetve a modorához, vagy annak hiányához. Egy gyenge embert látunk a vásznon és azt a folyamatot, ahogy egy gyenge emberből igazán bátor lesz. Hisz aki eleve erős annak könnyű bátornak lenni. A film ki is mondja, hogy a gyengeségeinktől leszünk erősek, a kételyeinktől pedig bölcsek. Ezt az üzentet néha szájbarágósan, néha okosan adja át.
A film abból a szempontból különösen érdekes, hogy itt a két egymással szembenálló fél, nem ellenségei egymásnak, sőt mindketten igazi hazafiak, akik egyszerűen csak máshol látják a megoldást ugyanarra a problémára. Mindketten nemzetük érdekeit veszik figyelembe, mégis szembe kerülnek egymással. Érdemes elgondolkozni vajon, ha a végletekig makacs Winston Churchill elveszti a háborút, nem Halifaxt gondolnánk annak, aki a helyes döntést akarta hozni? Kockáztatunk, de ha hűek maradunk magunkhoz, nagyobb az esély a győzelemre. Ami még üdítő, hogy ugyanezt az eseményt a közelmúltban egy másik film is hasonlóan különleges módon dolgozta fel, ezért lehetne ennek a filmnek a testvérfilmje a Dunkirk. Hasonlóság nemcsak a történelmi eseményben van, hanem abban is, hogy az ember félelmei és túlélése van a középpontjában. A két film nagyon szépen kiegészíti egymást, ha moziból hazaértünk otthon akár el is indíthatjuk Christopher Nolan filmjét is.
Ha ennek a mozinak az erősségeit kell felsorolni, akkor kezdeném a legnagyobbal: Gary Oldman. A figurájának minden lépése, minden remegése, minden korty whiskeyje zseniális. Ahogy motyog, ahogy hadar, ahogy minden gúnyos mondatba annyi energiát és életet ad, isteni. A film első harmadában még csak a külsőségeket mutatja ő is, de ahogy haladunk előre olyan erős alakítást rak össze ami nagy valószínűséggel az Oscarig röpíti majd. A maszk és a díszletek is rendkívülien jók, de 2018-ban ezen már ne lepődjünk meg. Kristin Scott Thomas is remek a feleség szerepében, míg Lily James korrekt, de nem több annál. A másik nagy piros pont a mindig tökéletes Stephen Dillane-n kívül, a visszafogottan nagyot alakító Ben Mendelsohn-t illeti IV. György király szerepében. Az HBO sorozatok rajongóinak is kedveskednek az alkotók, a Róma sorozat nézői például könnyen felfedezhetnek egy easter egg-et. Ha szót kell ejtenünk a film hibáiról, akkor, a fronton játszódó jelenetek az állandó égre nézéssel nagyon súrolják a giccs határát, néhol durván át is lépik, ahogy van pár jelenet, ami a háborús tétek megmutatására szolgálna, de ezek sem elég erőteljesek a film többi pillanatához képest.
