A Netflix úgy döntött, hogy ad egy kis pénzt (átlagos keret, semmi több) néhány alkotónak: hozzatok össze valami akciós, hősnős mozit, amit meg lehet nézni, gyerekek! A fiúk összeültek és alkottak egyet. Ez lett a Kate, mely egyetlen képkockájában, csavarjában, beállításában sem hoz újat a nézőknek. Nem is ez volt a célja. Ez a film az átlagos szórakoztatásról szól, panelekből építkezik és semmit sem bíz a véletlenre. Miről is van szó?
Kate-ről, aki egy helyes bérgyilkosnő (naná, hogy helyes, ő a főhős), és ezzel az őt alakító Mary Elizabeth Winstead feliratkozik a magányos, de eközben halálos és bármit túlélő hősnő bosszút áll kliséhalomra. (Jolt, Atomszőke, Hanna, Colombiana, Salt, stb.) A főhősnő bajba kerül, mert szellemi mentora és apja (Woody Harrelson) egy veszélyes küldetést bíz rá, aztán pedig bosszút forral, és persze aztán ki is vitelezi azt. A bosszú lényege, hogy adott időn belül a legtöbb ellenséget, őrt, vagy akárkit semlegesítse. Az átlagban való turkálás azonban csak most lendül igazán be, mivel a történethez csatlakozik egy fiatal lány is (kötelező karakter), és a végén persze jön egy csavar, melyet csak az nem talált ki a film elején, akit 20 perc után elütött egy villamos, vagy még soha egyetlen egy ilyen jellegű filmet sem látott. És ez így megy 110 percig, nyílegyenesen a történet végéig. Kész-passz!
Hogy miért érdemes megnézni mégis? Azért van egy-két kapaszkodó is ebben az alkotásban. Az egyik, hogy mivel átlagos, nem fogunk benne csalódni, már ha nem várunk el tőle semmi eget rengetőt. A másik indok viszont már hathatósabb. Mivel a történet Japánban játszódik, a filmnek (még ha nem is volt ez cél) van némi egzotikus, sötét hangulata (a készítők nem egyszer nézték meg a Szárnyas fejvadászt egy kis feelingért), és egyébként is, igen ügyesen váltanak hangulatot az akciójelenetek alatt, közben.
A másik ok maga a csihi-puhi. Mary Elizabeth Winstead ügyesen bérgyilkos, a verekedős jelenetek szinte már átlagon felüli módon megkoreografáltak, és bár itt is működik a „járt utat járatlanért nem szabad elhagyni, még ha kényszerítenek rá, akkor sem” elve, az átlagos néző nem egy tisztességesen leforgatott akcióval lehet gazdagabb a film végére.
A fentiekből már kitűnik, hogy ez a film átlagos, azonban az átlag jó felén helyezkedik el. Nem unalmas, sőt! Számos jól elhelyezett poént találhatunk benne, és ha eltekintünk attól, hogy bárki tudna ilyet írni (ismét visszatérek arra, hogy a szinte már kötelező elemmé váló „csavar” arcpirító könnyedséggel kitalálható mindenki által), akkor még majdnem jónak is tűnhet egy átunatkozott vasárnap délután helyett.
