A K.O., Fabrice Gobert francia rendező második nagyjátékfilmes rendezése. Hét év telt el az első egész estés filmje (Simon Werner eltűnése) és a K.O. premierje közt. Ez idő alatt az itthon is nagy népszerűségnek örvendő Visszajárók (Les revenants) sorozatot hozta meg neki a hírnevet, melynek központi karakterei mind szellemek, akik nagy traumájuk (haláluk) után megpróbálnak visszailleszkedni a hajdani mindennapjaikba. Jelen filmben is hasonló alapokkal találkozhatunk.
A jóképű, sikeres, ám de cseppet sem szerény nárcisztikus Antonie Lecomte (Laurent Lafitte) az egyik jelentős befolyással bíró francia tv csatorna fontos vezetői posztját tölti be. Szabadidejében boksz meccsekre jár, amely sport olyannyira szenvedélye, hogy a csatorna többi igazgatójának intése ellenére is műsorra tűzi. Nem hozza meg a várt nézettséget, de ez sem hatja meg, továbbra is csak a saját érdekeit nézi. Nem kevés emberen gázolt át élete folyamán. Egyikük Edgar Limo (Sylvain Dieuaide) a csatorna egyik műsorvezetője annyira neheztel rá, hogy nemes egyszerűséggel lelövi Antonie-t a munkahelyén. Ekkor kezdődnek a főszereplő megpróbáltatásai. Miután a kórházban magához tér semmi sem olyan, mint azelőtt volt. Nem ott él ahol eddig, a feleségével sose házasodott össze, és a munkaköre is megváltozott. Elhatározza, hogy mindent visszaszerez, amiért egyszer már keményen és kíméletlenül megdolgozott.
Nehéz megállapítani, hogy mi a valóság és mi az álom. Esetleg összeesküdtek ellene, vagy az egész csak egy rémálom? A rendező remekül összezavarja a néző fejét, a probléma csak az, hogy a film végére sem tisztítja ki a képet. Értem én, hogy a cél az volt, hogy a film megnézése után törjük a fejünket a valóság és a képzelet kettősségén, viszont a kezdeti izgalmas és eseménydús bevezetés után egy lassú lefolyású egyre vontatottabb és unalmasabbá váló végkifejletet kapunk. Már ha kapunk, mert igazából a lezárás is egy hatalmas kérdőjelet vet fel, amiből (spoiler következik) arra a következtetésre jutunk, hogy lehet minden csak álom volt, és Antonie sosem ébredt fel a kómából. (spoiler vége) Gobert próbálja használni, amit a thriller műfaja megkövetel, és az elején működik is. Az ismeretlentől való félelemre épít, és érezhető egyfajta borzongás mind a karakteren és mind bennünk nézőben, ez azonban hamar lecsillapodik, és csak várunk és várunk, de nem történik semmi, ami visszahozná ezt a bizsergést. Közben próbálna kibontakozni a szerelmi szál, ami a feleségéhez köti, de ez sem hat igazinak.
A női karakterek azonban rejtélyesek és izgalmasak, ugyanazok a szereplők más-más karakterekben tűnnek fel, ezzel még inkább összekuszálva a szálakat, különösképpen a vörös hajú nő, akiről nem tudjuk, hogy kicsoda, és utalást sem kapunk rá. Saját hipotézisem szerint lehet, hogy az édesanyja (vagy más Antonie életében fontos szerepkört betöltő asszony) jelenik meg, aki már a túlvilágon van, és eljött a férfiért. Szereplők tekintetében a film megállja a helyét, Laurent Lafitte hitelesen alakítja a macsót, amire a dús szakálla is rásegít, amitől szintén megfosztják őt új életében, ezzel a maradék férfiasságát is megcsonkítva. A karakter leginkább egy olasz dzsigolóra emlékeztet, ritkán találkozni ilyen férfias férfival a franciáknál. A kettősség érzete dominál végig, az álom és valóság, Antonie hataloméhes és emberi oldala, élet és halál ambivalenciája. A K.O.-t az egyszer nézhető filmek közé sorolnám, habár első nézésre nem biztos, hogy átjön minden információ és utalás, amit a vászonra raktak. Ennek ellenére nem érzem magamban a késztetést, hogy újra menézzem és a helyére tegyem a kirakós hiányzó darabkáit.
