Rettentő nagyokat kérdez Hagai Levi, Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című világhírű sorozatának remake-jében, amely kérdések és az előttünk darabjaira hulló házasság úgy zúzza szét a szívünket, mintha mi magunk is ott lélegeznénk Jessica Chastain és Oscar Isaac oldalán a képernyőn, megteremtve azon ritka és csodás pillanatok egyikeit, amikor az alkotás, mintha a saját életünkről szólna.
Bár nem voltam még házas, már szerettem úgy, hogy tudjam mit jelent elengedni valakit, akihez még nagyon mélyen ragaszkodsz, de a realitás szintjén tudod, hogy mégsem fog működni, mégis reménykedsz abban, hogy hátha mégis. Valamit egyszerre akarni és nem akarni ambivalens dolog mégis rettenetesen emberi. Mert ezek vagyunk mi, nem? Ellentmondásos, rettegő, szeretetért áhítozó lények, akik racionalitását olykor felkorbácsolják az érzelmek, a vágyak és félelmek, a pusztító páros. Pusztító, mert aki csupán vágyai és félelmei alapján dönt az sodródva csapódik szikláról sziklára és szép lassan szétzúzza magát. Az első részről írt cikkemben kifejtettem, hogy ez a széria olyan, mint „a legtökéletesebb reneszánsz szobrok egyike. Egy durva és kemény élet-szövetből formált márvány-mű, amelynek domborulatai és formái oly valóságosak és intimek, hogy szinte már tolakodó rájuk nézni.” Most a végére érve, mégis egy másik szobor, a hazánkban Válon található Szeretet Szobor vagy Love Statue jut eszembe.
Az alkotók megragadták azt az önellentmondást, ami az egymást szerető emberek szívében oly gyakran tud lobogni, és ami ugyanúgy passzol Mira és Jonathan kapcsolatára, mint bárkiére, aki hasonló cipőben jár. A felszíni konfliktusok és az egymásnak hátat fordítás kilyuggatják a szívünket míg alattuk felsejlenek az azt összetartó drótok. De vágyaink legrejtettebb zugában ott áll egy kisgyerek, aki csupán arra vágyik, hogy szeressék és szerethessen.
A Jelenetek egy házasságból rengeteget tanít arról, hogy milyen valakivel évekre összekötni az életünket, milyen gondok és ellentétek, célok elnyomott sóvárgások és aggodalmak merülhetnek fel hosszú-hosszú évek társas együttélése során. Ez a sorozat ugyanúgy szól a házasságról, az életről, szeretetről, szerelemről, hűségről, családról és még borzasztóan sok mindenről, és csak a lepörgetése után lesz nyilvánvaló, hogy valójában más filmek és sorozatok milyen felszínesen kapargatják ezeket a témákat, mert itt aztán beleugrunk a legmélyebb gödrökbe is. Hagai Levi mesteri finomsággal és emberismerettel kormányozza szereplőit és elképesztő élet-ismeretről, valamint mélyről jövő, valós figyelemről tesz tanúbizonyságot. A sorozat egyórás részei, bár mindent megtesznek azért, hogy lendületes legyen, olykor lassan haladnak és a folytonos beszélgetések miatt nem az a könnyen csúszó, darálható fajta, de rendkívül mély és rendkívül valódi. A vége pedig a maga módján csendesen katartikus és gyönyörűen költői.
A részek stílusosan mindig egy forgatási pillanattal kezdődnek, ahogy Jessica Chastain vagy Oscar Isaac a jelenet felvétele előtti pillanatokban a stáb és a reflektorok gyűrűjében a díszletek között vonulva levetik énjüket és belehelyezkednek Mira és Jonathan lényébe. Vagy igazából saját maguk őszinte, álarc nélküli, legigazabb valójába, ahová meghívják lakni Mira és Jonathan élettörténetét. Kettejük között páratlan a kémia. Egyszerűen szólva annyira emberi és annyira hiteles ez a két színész, hogy szabályosan kellemetlenül tolakodónak hat belelátni életük minden pillanatába. Mira, a fő kenyérkereső, magabiztos, nőies jól menő üzletasszony, realista szerető, míg Jonathan a kissé öntelt, gondolkodó, egyetemi tanár, gondoskodó apuka és idealista szerető. Kicsit más világban élnek, de a kislányuk Ava mindig egy közös pont a kapcsolódásukban.
„Milyen az a házasság, amit egy abortusz kellene, hogy megmentsen?” Teszi fel a kérdést Mira az egyik epizódban, amivel el is indítja a romlás virágait Baudelaire nyomán szabadon. Az elveszített vonzalom meg tudja ölni a kapcsolatot feltéve a nagy kérdést. A szeretet nem elég? Én úgy hiszem elégnek kéne lennie, de sokszor mégsem mindig az. A hűség döntés kérdése, ahogy minden nap ugyanúgy azt választjuk, hogy a kedvesünk mellett maradunk, akkor is, ha épp nem ég már annyira az a tűz közöttünk. De Mira és Jonathan is döntenek és nem mindenki szavaz a hosszú távra, hanem inkább a kalandra, az izgalmakra. Mindenkinek a saját döntése végül is, amit tesz, ítélkezni mások fölött gőgös lenne, mert azt feltételezné jobban tudjuk hogyan kell jól élni, bizonyára mindenki tudja mit miért tesz. Csak a valósága az, hogy nem, rengetegszer fogalmunk sincs mit miért teszünk, csak sodródunk vágyaink és félelmeink között az érzelmek sztrádáján.
Mira és Jonathan is elkezdenek száguldani a megszokottságból az ismeretlenbe zuhanva, hol egymáshoz közelebb, hol távolabb kerülve, de végleg képtelenül arra, hogy a másikat végleg elengedjék. Nem mondanám, hogy minden pillanatban egymást tisztelve, önzetlenül döntenek. Emberek, akik vétkeznek és folytonosan hibákat elkövetve járják héja-nászukat.
