A Black Mirror készítői jól megadják 2020-nak. Vagy nem is annyira jól, de megadják. Tulajdonképpen igencsak jó ötlet dokumentumfilmet készíteni egy olyan évről, melyet az egész világ emlegetni fog még jó ideig (remélvén, hogy a 2021-es év nem licitál rá az ideire). Volt (van) itt minden: koronajárvány, Black Lives Matter, amerikai elnökválasztás. Pláne jó ötlet, ha az a dokumentumfilm nem is valódi, hanem jobbnál jobb színészek által meg- és eljátszott dokumentumparódia. Szóval minden adott egy igencsak fergeteges szórakozáshoz. Samuel L. Jackson (Pókember: Idegenben), Hugh Grant (Tudhattad volna), Lisa Kudrow (Jóbarátok), Laurence Fishburne (Mátrix) neve elég kell egyen a színvonalhoz. Talán elég is. Talán.
A Halál 2020-ra tulajdonképpen eléggé viccesre sikerült, azonban van néhány hibája. Ott van például az a kis gond, hogy nem mindig vicces. Próbál az lenni, de a témák veszélyesek, és veszélyes témákat csak kesztyűs kézzel lehet piszkálni. Vegyük például a politikát. Manapság politikához nyúlni nem könnyű feladat úgy, hogy valamelyik „oldal” ne kapjon szívszélhűdést. Márpedig ebben a kis, alig több, mint egyórás filmben van politika bőven, hiszen nagy része az amerikai viszonyokkal foglalkozik.
Lehet ezt viccesen is tenni, és tulajdonképpen néha vicces is, amit látunk, de nem eléggé. Vagy az is lehet, hogy tényleg vicces, csak nem mindenkinek. Így van ez a koronavírussal is. A film jól nyúl a témához, mert vannak dolgok, amiken jobb, ha az ember inkább röhög, mintsem siránkozik, de valahogy ez a vonal sem megy sehová. Vicces kicsit, de csak kicsit. A gegek jók, de nem biztos, hogy elegendőek.
Akkor jó vagy rossz ez az áldokumentumfilm? Azt hiszem, az benne a poén, hogy nem lehet igazán eldönteni. Vannak benne jó karakterek, meglátások, melyeken elmosolyodik az ember. Elég ironikus, és nem kíméli egyik oldalt sem. De eközben mégsem vicces igazán. Az ember várja és várja a nagy poént, azt a sort, amikor majd tényleg önfeledten nevetni fog, de ez a sor soha nem jön el. Ezért aztán kicsit kuncog, nevetgél vagy bólogat, hogy „ja, tényleg ez volt márciusban”, és ennyi.
Persze az is lehet, hogy egy évből ennél többet nem lehet kihozni, vagy ha igen, akkor csak brutális, eszement stílusban, olyan Monty Python módra. Ebből azért itt nem sok mindent láttunk.
Talán ebből a kritikából is érződik, hogy a Halál 2020-ra áldokumentumfilmnek legalább két arca van. Egy vicces és egy nem nagyon vicces. És ez attól is függ, hogy ki hogyan élte meg ezt az évet, melyik oldalon állt (az „oldalakra” egyébként van egy-két remek utalás a filmben), sőt, attól is, hogy mennyire ismeri az angol és amerikai politikai eseményeket. A szereplők jók, a kitalált karakterek jó alapanyagot adnak – számomra a sztereotípiákkal kitömött anya (Cristin Milioti) és az átlagpolgár (Diane Morgan) vitte a prímet –, a narráció vicces és így tovább. De az nem állítható, hogy ez egy fergeteges remekmű. Persze az is lehet, hogy pont annyi embernek fog tetszeni, mint amennyi legyint majd rá egyet.
Érdemes megnézni? Fogalmam sincs. Én láttam, és egyes részei tetszettek. Talán pont azok a részek, amik más számára semmit sem mondanak. Vannak filmek, amiktől az ember megpróbálja megóvni a gyanútlan tartalomfogyasztót, vannak olyanok, amiket mindenkivel megnézetne. Itt csak egy tanácsot lehet adni: kezdj bele, nézd végig, ha teszik, vagy kattints el róla, ha utálod.
