Az igazi Netflix romantika már-már saját fogalommá nőtte ki magát az évek alatt a különböző sajátgyártású romantikus vígjátékai miatt. Valljuk be ezeknél főként a tini korosztály a megcélzott közönség, de azért nem csak ők nézik. Még akkor sem, ha irtó rosszak. Most pedig a Netflix sorozatosította az ötletét. A kérdés csak az, hogy így vajon jobb lesz a sztori?
A nemzetek fúziója
A fiúknak, akiket valaha szerettem trilógiából született sorozat erősen hordozza magában azokat az amerikai stílusjegyeket, amiket a filmek is átadtak. Nyilván amerikai gyártmány, mi mást lehet várni tőle. Ám a történet itt már nem Lara Jeant követi, hanem a húgát, Kittyt. Kitty pedig már egy új és teljesen más generációt képviselt a filmekben és a saját sorozatában is. Így sokkal jobban kinyílik a világ, mint egy átlagos romantikában. Ennek kézzel fogható bizonyítéka az, hogy a történetünk eltér a korábbiaktól és főhősünk egész Koreáig repül, hogy megtalálja önmagát és az igaz szerelmet. És innentől fogva a történet teljesen más lesz, mint amire számítunk, amikor leülünk a képernyő elé.
Egy koreai drámába csöppenünk. Sok videó kering az interneten arról, hogy a keleti drámák, kiemelve közülük a koreait, mennyire abszurd és mókás a lehetetlen jeleneteikkel. Hiszen a legtöbb drámai pillanat egy eséssel kezdődik. Nos igen. Ezt a Puszi: Kitty hülye lett volna kihagyni és jó párszor találkozhatunk ilyen zseniális jelenettel. A legjobb az egészben azonban az, hogy nem veszik el a sorozat nyugati vonala sem. Így egy érdekes fúziója születik a két stílusnak. Megvannak benne azok a koreai elemek, ami miatt a feszültség nő, ami miatt tudunk nevetni. És megvannak benne azok a nyugati elemek, ami miatt az egészet komolyan is tudjuk venni és leköti a figyelmünket.
Talán véletlen volt ez most a Netflixtől, de talán az elmúlt időszak egyetlen jó döntése volt tőlük, amikor úgy látták, hogy elfér egy ilyen sorozat a piacon.
Ki az a Kitty és mit keres Koreában?
Ha valaki nem volt az előzményfilmek nagy rajongója felmerülhet benne a kérdés, hogy mi az istenről van szó. Nos Kitty egy igazi amerikai minta tinédzser, aki távkapcsolatban él egy koreai fiúval, akivel a nyaralásukkor ismerkedett meg. Mivel egy távkapcsolat sosem egyszerű Kitty úgy dönt Szöulba megy továbbtanulni. Ja meg azért is, mert anyukája, akiről korai halála miatt nem tud sokat, szintén ebbe az iskolába járt, így jobban megismerhetné a múltját és a felmenőit. Természetesen, ahogy ez jellemző ennek semmi akadálya nincs a szülők részéről. Így elkezdődhet Kitty igencsak csavaros történte, ahol elütik, lesz egy féltestvére, aztán lehet, hogy mégsem. Dae megcsalta, de lehet, hogy mégsem. Főhősünk pedig végül azt sem igazán tudja, hogy kit is szeret valójában.
Dráma, szerelem és miegymás
Már pár sorral feljebb halálra dicsértem az ötletet és a kivitelezést. De tényleg olyan jól sikerült, mint ahogy az elején leírtam? Hát vannak benne bőven hibák, amikről lehetne részletesen írni. Például az igencsak mélyen kidolgozott meleg karakterről. És ebben az esetben a kidolgozottságot most ironikusan értem. Vagy azokat a „mély” baráti szálakat bemutató jeleneket, amikor Kitty elkezd panaszkodni és a barátja az első mondat felénél félbeszakítja, hogy már unja a hülyeségeit. Mindenki ilyen jó barátokra vágyik. Ezeket a jeleneteket mondanám inkább kellemetlennek vagy kínosnak. Persze van bőven cringe kategória még a sorozatban, de azok főként szórakoztató céllal vannak jelen. A korábban említettek inkább a lusta kidolgozás, vagy az időhiány miatt.
Ezektől eltekintve a film tökéletesen játszik a drámai és laza jelenetek váltásával, szépen, egyenletesen bontja ki a cselekményt. És hiába érdekel valakit csak Kitty anyukájának a múltja, vagy éppen Kitty szerelmi élete, nem fog unatkozni, mert mindenből kapunk egy kicsit minden egyes részben. Sőt, néha elég rendesen elhúzzák a mézesmadzagot.
És ha már mézesmadzag, néhány szót megérdemelnek a színészek is. Habár nekem Anna Cathcart, vagyis Kitty (A fiúknak, akiket valaha szerettem) nem feltétlenül illett bele abba a koreai tökéletes világba, amibe csöppentünk, végül egész hamar megszoktam. A karakterét pedig tökéletesen alakította. Ahogy valójában mindenki apait-anyait beleadott a munkába, így szinte senkit nem érhet semmiféle panasz. Főleg nem a fiúkat, Choi Min-young, vagyis a Dae-t játszó színészt és Lee Sang-heon, vagyis a Min Ho-t alakító színészt. Egy tini sorozathoz, talán más sem kell, csak hogy ők benne legyenek. Mondom ezt majd harminc éves fejjel. De ha még én is rajongani tudtam értük, akkor meg tudom érteni miért őket választották a sorozathoz.
Valójában a sorozat mind a tíz 20 perces része szabályos volt, a fények, hangok, rendezés és a színészek is kihozták a sztoriból, amit ki tudtak. Nem volt pillanat, amikor nem kötött le, vagy ültem reménykedve, hogy bárcsak valahogy úgy alakulna a végén a történet, ahogy szeretném. (Ami mellékesen, meg is történt egyébként)
Helló Kitty, Goodbye Kitty
A sorozat búcsúval és egyelőre beláthatatlan jövővel zárul. De mindenképp valami új és izgalmas fog elkezdődni Kitty életében. Ezzel pedig az a helyzet, hogy már most foglalkoztat, pedig épp, hogy csak véget ért a története. Úgyhogy sok rosszat nem is igazán tudok írni a sorozatról. Klasszikus hibákat ejtett, de cserébe rabul is ejt. Én azt, mondom, hogy aki szereti a könnyedebb, szórakoztató és rövid sorozatokat, ez kihagyhatatlan darab lett.
