Denis Villeneuve korunk egyik legkiválóbb rendezője. Épp ezért, amikor megtudtam, hogy ő lesz az, aki megpróbálja David Lynch után a vászonra vinni Frank Herbert 1965-ben megjelent azonos című regényét, akkor nagyon örültem. Annak már kevésbé, hogy a vírus miatt majdnem egy évet csúszott a mozi az eredeti premierdátumához képest. A várakozásnak azonban vége, végre bemutatásra került, a Dűne.
Az Atreidesek és a Harkonnenek viszálya évszázadokra nyúlik vissza. A különböző királyságok az Arrakis bolygó feletti uralomért harcolnak. Azonban a jóslat szerint eljön majd valaki, aki véget vethet a harcnak. Ez a valaki Paul Atreides (Timothée Chalamet – Egy esős nap New Yorkban) is lehet, akinek furcsa álmai vannak, egy fremen lányról.
A Dűne elképesztő mélységű mitológiával rendelkezik, amit hatalmas feladat vászonra vinni. Villeneuve azonban olyan rendező, aki ha hozzányúl valamihez, szinte azonnal arannyá változik. Elképesztően egyedi stílussal és vízióval rendelkezik, a Dűnének pedig pont ez kellett.
A történet alapvetően lassan csordogál előre. A film bőven hagy időt a cselekmény kibontakozására és arra, hogy a Villeneuve által megálmodott atmoszféra kiteljesedjen. Ez egyrészről nagyon pozitív dolog, másrészről néha beleesik abba a csapdába, hogy túlságosan is komótosra veszi a figurát, ezért sokszor érezheti azt a néző, hogy leül a cselekmény. Nagyon a határon táncol ebből a szempontból. A film két és fél órás játékideje is azt bizonyítja, hogy bőven hagytak időt a nézőnek arra, hogy elmerülhessen ebben a világban.
A mozi legnagyobb pozitívuma a látványvilág. A rendező számtalan alkalommal bizonyította már, hogy nagyon ért ahhoz, hogy hogyan vigye vászonra úgy a filmjeit, hogy a cselekmény mellett, a látvány is rabul ejtse a nézőt. Ez a nagyon hatásos zenével együtt, igazi moziélményt nyújt.
A színészek közt óriási neveket üdvözölhetünk, akik mindnyájan hozzák a kötelezőt. Ám kiemelni senkit nem tudnék, és ez nem a színészek kvalitása miatt van, hanem a karakterek miatt. Hiába a hosszú játékidő, a többségük kétdimenziós maradt. Nem ismerünk meg igazán senkit, nincsenek valós jellemfejlődések, nincsen elmélyítve az egyéniségük, épp ezért az egyes karakterekkel történt dolgok nem hatnak túl erősen. Mivel nem kötődünk igazán érzelmileg senkihez, így izgulni is nehéz a sorsukért. Nincsenek valódi, mély karakterek, csak karaktertípusok.
Ha egy szóval kéne jellemezni a Dűnét, akkor a monumentális szót használnám. Egy nagybetűs mozifilm, mely a hossza ellenére, nem tudta igazán kibontani a karaktereit. Végig érződik rajta, hogy ez csak a történet első fele, egyfajta felvezetés. A sci-fi rajongóknak kötelező darab, nagybetűs moziélmény. Egy korrektül összerakott darab Villeneuvetől, ám úgy gondolom, hogy az igazán nagy dolgokat a második felvonásra tartogatja.
