Vannak filmek, melyek azért kellenek, hogy az egyszeri nézőnek kiégjen az agya és elveszítse reményét a filmkészítésben. A Deep pont erre szolgál. Mesterien egyensúlyoz a rossz és nézhető filmek közötti keskeny pallón, és minduntalan a „rossz” oldalra billen, egyre mélyebb és mélyebb depresszióba sodorva a nézőt. De hogy miért rossz ez a film?
Például azért, mert van benne ötlet, és nincs elkeserítőbb látvány annál, mint amikor valamit direkt elrontanak. Néhány alvászavarral küszködő fiatal arra vállalkozik, hogy addig nem alszanak el, míg a nyakukba ültetett kis kapszula meg nem telik az ébrenlétet szabályzó hormonnal. Ha ez sikerül nekik, akkor kapnak egy kalap pénzt. Egész jó témafelvetés, nem igaz? A film készítőinek feladata az volt, hogy ezt az ötletet a lehető legjobban elrontsák. Kemény munkával sikerült is nekik. Bevetettek mindent, amit csak lehetett.
Elsőként elrontották magát a témát. Ugyanis a fiatalok alvásmegvonásakor az egész filmben nem történik semmi. Tényleg semmi. Itt az alkotók előtt tátongott egy csapda, mert ezen a ponton kiváló lehetőség adódott, hogy a film elinduljon a horror irányába. Pláne igaz ez annak ismeretében, hogy szép számmal ismerünk fajsúlyos thai horrorfilmeket is (Ghost game, The Sisters, 4bia). Az egyszeri néző tehát várta is ezt a fordulatot, és feljebb ült a székében, melyben az előbb már majdnem elaludt. De az alkotók ügyesek voltak: gyakorlatilag egyszer sem használták ki ezt a ziccert. Ezt követően már egyenes volt a pálya. Arra kellett csak figyelni, hogy lehetőleg ne történjen benne semmi, ami kicsit is megzavarná az elkeseredni készülő nézőt. A fiatalok nem alszanak, kapnak pénzt és kész. Persze egyszerűsítek. Vannak benne látszólagos drámai elemek, és persze ott a csavar a végén, csakhogy az a csavar az égvilágon nem csavar semmit a történeten. Vajon kit izgat, ha kiderül, hogy a gonoszt nem Dr. Z-nek, hanem Dr. Y-nak hívták? Senkit.
Az alkotók második aduásza arra, hogy a mozi a lehető legfelejthetőbbre sikerüljön, a rendezés és a színészi játék volt. Természetesen egy európai szem nem ugyanazokat a gesztusokat, érzelmeket, színészi motívumokat látja, mint egy ázsiai néző. Nem is erről a kulturális résről van szó. Hanem arról, hogy egy tinifilmben, ahol az átlagos életkor nagyjából 22 év, a fiatal színészeknek pokolian jól kell játszani ahhoz, hogy az ember ne egy szánalmas gimnáziumi színdarabot lásson leperegni a szeme előtt. Az alkotók itt is ügyeltek a részletekre. Fáradozásukat siker koronázta: a film egy másodpercre sem hagyja el az amatőr színészek által meghatározott színvonalat. A néző bármennyire is akarja, nem hiszi el a szereplők egyetlen szavát sem. A felnőtt színészek pedig ügyesen lesüllyednek erre a szintre, nehogy a tinisztárok tehetsége csorbát szenvedjen.
És végül, hogy a nagy terv nehogy befuccsoljon, az alkotók bevetik a nagyágyút: okosan ügyeltek arra, hogy minden egyes jelenet, megformált szerep, kellék és helyszín ismerős legyen, és még csak véletlenül se lehessen felfedezni benne újszerű elemeket. Ez is sikerült nekik.
A kemény munka pedig meghozta a gyümölcsét. Létrejött egy film, amit meg lehet nézni, de nem érdemes. Vagy talán csak azoknak, akik fülig szerelmesek Panisara Rikulsurakanba vagy akik éppen a thai nyelvet készülnek elsajátítani.
