„Kicsikét mi magunk vagyunk a vásznon. Önkéntelenül elgondolkodunk, nálunk milyen a családi Szenteste, véletlenül épp nem saját magunkkal nézünk szembe a vásznon?”
A Családi karácsony, nem hagyományos karácsonyi film, de milyen jól áll ez neki. Paprika Steen, a legnagyobb presztízsű dán filmdíj 7 kategóriában jelölt alkotása egy nominációt már szobrocskára is váltott. A Jakob Weiss jegyezte forgatókönyv érdemelte ki a zsűri elismerését, ami bizonyára emelkedő pályára állíthatja az IMDB-n csupán pár soros filmográfiával rendelkező fiatal írót. A rendezői mellett a főszerepet is alakító Paprika Steen (Születésnap, Ádám almái, Dominó) a dánok egyik kedvenc színész-rendezőjének csupán harmadik és egyben legígéretesebb rendezése. Mellette nem kisebb művészek tűnnek fel a színen, mint Jacob Lohman (A bűnös, Palackposta), Fanny Bornedal (A 64-es betegnapló) és Sofie Gråbøl (A ház, amit Jack épített, Mifune utolsó dala).
A történet szerint Katrine és Mads karácsonyi vacsorára várja a népes családot, ami már kicsit unalmasan is annuálisnak tűnik. A film elején bevágott telefonhívás bejátszások megrajzolják az első vonalakat az egyébként a film végére tökéletesen összeállt karakterekhez. Katrine a legidősebb nővér, mint a szülők válása után második anyukává előlépő testvér szervezi a karácsony esti programokat. Férje Mads gondoskodásában és elfogadásában, pedig minden férfi, férj és apuka is kicsit önmagát véli felfedezni. A pappá szentelt középső nővér a megkérdőjelezhetően őszinte Barbara első prédikációján vagyunk, ahol a család fontosságáról és egyáltalán szükségességéről szóló értekezést Barbaba és Torben neveletlen és izgága szöszi kisfia teszi nyomatékossá. Vajon tényleg mindenki megérett a szülői létre, létezik egyáltalán tökéletes anya és apa? Fogalmazódik meg a kérdés bennünk, miközben látjuk a gratulációk között forgó Barbarát és a rajta pörgő kis Adam-ot. A család összegyűlt a nagyszülők válás utáni sérelmei már az első perctől parázzsá teszik a hangulatot, pedig még nem tudják, hogy az elvonóról szabadult harmadik és egyben legkisebb lányuk Patricia is bejelentkezett Szentestére, méghozzá nem egyedül.
Katrine igyekezetében van valami ismerős, valami igazán anyai, mindent megtesz és megszervez, hogy az este tökéletesre sikerüljön és ez látszólag sikerül is. Szép lassan beszivárog a nagy család és az igencsak népes szűk rokonság. Az áradó szeretet és béke mellé, ki nem mondott szavak, feltépett régi sebek, elfojtások, örökös viták, titkok ékelődnek be. Kicsikét mi magunk vagyunk a vásznon. Önkéntelenül elgondolkodunk, nálunk milyen a családi Szenteste, véletlenül épp nem saját magunkkal nézünk szembe a vásznon? Emberi és őszinte. Finom poénok és intelligens humor, keserédes felismerések teszik inkább realista drámává, mint fekete vígjátékká. Minden apró részletnek megvan a helye és rejtett üzenete, még az ünnepi asztalra szánt vörös káposzta is végül megtalálja a helyét, hogy az ünnep éke lehessen. A forgatókönyv tökéletesen építkezik váratlan meglepetésekből és klisékből kevert jelenetein keresztül, a színészek egytől egyig tökéletesen hitelesek, hibátlanul ábrázolják az álarcok mögötti kimondatlan gondolatokat. A fő mondanivalót Katrine és Mads tinédzser lánya Maria mondja, sőt inkább ordítja ki: „Minek úgy tenni, mintha minden tökéletes lenne, még, ha karácsony van akkor is?!” Kemény szavak, de mekkora tükröt mutat ez önmagunknak. A problémák nem ismerik a piros betűs ünnepeket, álszent lenne eljátszani, hogy minden tökéletes, csak mert karácsony van. Család azonban csak egy van, és felbecsülhetetlen értékű, azt hiszem a film is erre a végkifejletre jut. Igaz, hogy ideig óráig van, hogy az ember besokall és van, amiből évente egy alkalom is bőven elegendő, de hát így szép az élet, kis vitákkal, szeretettel, nevetéssel. A film egészen a végéig tartogat meglepetéseket, azt pedig, hogy az utolsó jelenetet ki, hogyan értelmezi, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.
