Határozottan érzékelhető egy filmen, ha a rendező egy személyben a forgatókönyvíró is. Különösen, ha kompromisszumoktól függetlenül hajtja az alkotó saját vízióját, amit először papírra vetett, majd adaptált a vászonra. Érezni a gondolatfolyamot, a töretlen odaadást és az apró részletekre való odafigyelést. Darren Aronofsky legújabb műve ennek tökéletes példája: egy tudatos, allegorikus, de kétségtelenül elvont és megosztó törtetés, amely üzenete érthető, értékelhető és esetenként szórakozató is. Viszont ráhangolódás nélkül félrecsúszhat, és akkor sem a nézővel van a baj – ez a film fura, groteszk és bizarr, de vicces is, elmés és elgondolkodtató.
Az anyám! középpontjában Jennifer Lawrence és Javier Bardem meg nem nevezett karakterei állnak. A férfi egy író, aki tragikus körülmények között elvesztette mindenét egy tűzben, és jelenleg kreatív válságon megy keresztül – nem tud alkotni. A nő – a feleség – pedig élete párja, aki saját kezűleg újjáépítette a tűz martalékává vált otthont, és aki mindent megtesz azért, hogy kedvese alkothasson. Az idillt Michelle Pfeiffer és Ed Harris érkezése bolygatja meg, amit egyre furcsább és kellemetlenebb események sorozata követ, próbára téve a nő valóságérzetét és a házaspár kapcsolatát. Ennél többet nem árulnék el: helyette felkészíteném a nézőt arra, amit látni fog.
A feszes, főként a karakterek arcára fókuszáló operatőri munka Matthew Libatique-től, párosítva a másvilági hangokkal, valamint a fantasztikus színészi játék lehel életet Aronofsky forgatókönyvébe, ami egyszerre esettanulmány, karaktertanulmány és biblia-értelmezés – mindez egy álomszerű logikai füzérre felvonva. Az anyám! érdekes módon vegyíti a pszichológiai horror elemeket a fekete humorral és a művészfilmek jellegzetességeivel. Tudja, hogy mit akar és ezt a lehető leghatározottabb módon hajtja végre, de nem lepne meg, ha egyes nézők félúton unalmukban, érthetetlenségükben vagy csalódottságukban kisétálnának.
A fő mozgatórugó az alkotó és a múzsa közötti kizsákmányoló-kizsákmányolt kapcsolat – főként férfi-nő alárendeltségi vonatkozásban -, ahol utóbbi feltétel nélkül ad és áldoz, míg előbbi az alkotás oltára előtt hajlandó mindezt szétszórni. Finoman érinti a nők és férfiak hagyományos szerepét, főként Lawrence karakterének nézőpontjára alapozva. A kamera gyakorlatilag elválaszthatatlan alanyától, így sokkal személyesebb az élmény, míg a nővel történő eseményeket is empatikusabban élhetjük át. Ezt az egészet pedig körülöleli egy vitathatatlanul bibliai keret, amelyre egyedi módon a stáblista világít rá igazán.
Komoly, és végeláthatatlan beszélgetésekhez vezető téma a művészet tulajdonjoga is: elvégre az alkotó műve valamilyen szinten megszűnik a sajátjának lenni és már a közönség birtokába kerül. Az értelmezés fontosabb gyakran, mint a szándék. A helyszín pedig az állandóan alakuló és formálódó ház, amely már-már mintha organikus lenne. Egy kirakóként kapcsolódik egymáshoz minden bizarr karakter, minden érthetetlen történés és minden, elsőnek akár feleslegesnek is tűnő jelenet. És így építi az anyám! a felsorolt témákat, amelyek rétegekként hajlanak rá a műre: ha megértettük az egyik szintet, haladhatunk a következőre.
Egy igazán bátor és tökös alkotásról van szó, figyelembe véve a stábot is. Merész témát adnak elő szokatlan módon és ahelyett, hogy Aronofsky a biztonságos utat választotta volna, azt mondta: „lehet, hogy ez nem mindenkinek tetszik majd, de én ezt akarom elmondani, és el is fogom mondani”. A csapat pedig követte és belementek ebbe az eszement, szokatlan elemekkel teli projektbe, amely három „felvonása” egyre elborultabb irányt vesz. A végére kitisztul – legalább valamennyire -, de a két órás játékidő a türelmetlenebbeket már félúton zavarni fogja.
Az anyám! klasszikus példája azoknak a filmeknek, amikről beszélgetni lehet. Véleményed lesz – ha tetszett, azért, ha nem, azért. Lesznek gondolataid és vitatkozni fogsz. Művészi mestermű? Elvont baromság? Magamutogató ripacskodás? Kicsit mindegyik. És még sok más. Nem való mindenkinek, és ez így van rendjén. De legalább mert más lenni.
