Ari Aster az Örökség és a Fehér éjszakák című filmjeivel robbant be Hollywoodba. Eddigi alkotásait látva, egyértelmű lett, hogy Aster nagyon egyedi, igazi szerzői filmeket gyárt, amiknek megtekintése még csak távolról sem ajánlható mindenkinek. Legújabb mozija, az Amitől félünk pedig még egy lapáttal rátett erre.
Beau egy középkorú, igen hipohonder figura, aki gyakorlatilag mindentől fél, ezért az élete nagy részét egyedül, másoktól elszigetelve tölti. Egy nap úgy dönt, hogy meglátogatja rég nem látott anyukáját, ám ez sem egy egyszerű művelet Beaunak. Kilépve a komfortzónájából, egy egészen szürreális utazásra invitálja a nézőket.
Aster eddigi két mozija sem volt éppen a könnyed esti filmek táborát erősítő alkotás, de amit itt művel, az végképp egy agymenés lett, amit csak egy nagyon szűk réteg fog igazán élvezni. Műfajilag szinte behatárolhatatlan lett a mozi, horrornak semmiképp nem nevezhető, inkább egy tragikomédiának titulálnám.
Az események egymás után, sokszor teljesen indokolatlanul történnek. Beau számára talán először nyílik ki igazán a világ, és ezzel a sérült lélekkel társulva olyan impulzusokat kapunk a vászonról, ami a háromórás játékidő alatt néhol igencsak megfekszi a gyomrunkat.
Ahogy eddigi alkotásaiban, itt sem értelmezhetjük a filmet kizárólag a látottak alapján, ugyanis a metaforikus, szimbolikus történetmesélés talán minden eddiginél erősebb.
Egy ember, aki számára a világ csak veszélyeket rejt, és ennek képi megoldásai nagyon túlzóak, ezzel is kifejezve, hogy egy ilyen betegséggel küzdő ember lelkében mi is játszódhat le. De szól még a káros, túlféltő anya-fia kapcsolatról, illetve arról, hogy az emberi félelem mennyi élménytől megfoszthat egy embert élete során.
Joaquin Phoenixtől nem állnak távol az ilyen beteg filmek, nagyon tudja élvezni az ilyen fura karaktereket, és ez itt sincs másképp.
A film képi világa virtuóz, nagyon jól leköveti a férfi lelkiállapotának egészen hektikus változásait. Ami ebben a három órában a vászonra lett álmodva, arra még a legedzettebb mozinézők sem lehettek felkészülve. Néhol talán túlságosan is öncélú jelenetsorokat láthatunk, de Aster célja valószínűleg pontosan ez volt.
A háromórás játékidő azonban kissé indokolatlan, a film ritmusa nagyon hullámzó, hisz néhol egészen felpörög a mozi, ám máshol meg teljesen feleslegesen elnyújtott szekvenciákat nézhetünk, mely a film értelmezéséhez nem feltétlenül lenne szükséges.
Az Amitől félünk egy határozottan megosztó alkotás lett, mely egyrészt jó, mert a hollywoodi filmek többsége túlzottan is biztonsági játékot játszik manapság. Másrészről pedig ez a rendezői szabadság egy olyan filmet szült, amit csak egy nagyon szűk réteg fog befogadni.
