Azzal az erős felütéssel szeretném kezdeni, hogy az „Amíg tart a nyár” olyan szinten rossz címválasztás, hogy majdnem nem mentem el miatta a filmre. A „megadóan hajtotta szőke fejecskéjét az izmos, szőrös mellkasra” sugallatú cím és az eléggé félrevezető előzetes enyhe gyomorrontást idézett elő már azelőtt, hogy a moziba léptem volna. A Babyteeth jelentése Tejfogak. Lehet, hogy ez hülyén hangzik magyarul (kb. pont annyira, mint a Babyteeth angolul…), viszont a maga asszociációival tökéletesen keretbe foglalja az egész filmet, amely – mint ennyiből is sejthető – nem egy átlagos tinifilm, vagy adott típusú nőket megszólító, könnylecsapoló segédanyag.
Pedig az a bizonyos enyhe gyomorrontás bőven kitartott még az első 30-40 percben is. Pontosan úgy alakult ugyanis a történet, ahogy vártam. A kis szöszke nünüke (Eliza Scanlen), apuci-anyuci féltve óvott virágszála nyilván azt a kézenfekvő módot választja a lázadásra, hogy beleszeret a vagány, drogos csávóba (Toby Wallace). Farkasos tetkó, csábos mellkas, csókos ajkak, amit akarsz. Apucikácska (Ben Mendelsohn) pszichiáter, aki szerint az emberek az Üzemeltetési kézikönyv szerint megjavíthatók. Meggyógyítani őket eszébe se jut. Maga szomorú? Tessék, itt egy tabletta. Természetesen rossz a házassága. Természetesen bejön neki az üde (bár eléggé terhes) fiatal szomszéd csaj (Emily Barclay). Anyucikácska (Essie Davis) mindent feladott a pici kislányáért, ezért önjelölt, idegbajos mártír lett belőle, aki a saját álmait mindenáron a gyerekével akarja megvalósíttatni. Az ő régi barátja és/vagy szeretője (Eugene Gilfedder) tanítja hegedülni nünükét, aki nyilván utálja az egészet. Mármost, mire ezt a rengeteg klisét mind felhajigálták a vászonra, már tűkön ültem, bár gyanúra adhatott volna okot, hogy hőseink valahogy mintha mégsem lennének olyan jól emészthetően egydimenziósra kalapálva, mint egy átlagos Amíg tart a nyár típusú filmben. (Mondjuk a furán semleges hangvételtől meg olyan volt az egész, mintha a szomszédaimat kukkoltam volna a kerítésen át, pedig annál azért sokkal érdekesebb elfoglaltságok is vannak, pl. mikor átdobálom hozzájuk a csigá… no de túlságosan elkanyarodtunk a témától.) A habot az i-n az jelentette, amikor kiderült, hogy nünüke rákos. Amikor aztán még azt is bedobták, hogy épp a szalagavatóra készül, és nem tudja, kivel menjen, én TÉNYLEG majdnem hazamentem. Anyám, zokogtam titkon a sötétben, mi jöhet még?
Az jöhetett még, hogy a gusztustalan hozzávalókat elkezdték szépen, komótosan összegyúrni. Egyszer csak nem volt többé nünüke, vagány drogos, teszetosza apucikácska, mártírka-néni anyucikácska (pláne szalagavató). Körülöttem a sötét, a széksorok, meg a tüsszögős néni mind-mind megszűntek létezni, és én szurkolni kezdtem a szereplőknek. Nem a lánynak, nem a fiúnak, nem a szerelemnek (pláne nem a szalagavatónak) hanem mindazoknak, akiket ebben a filmben tévedésre igen, de aljasságra nem hajlamos, tétova, esendő, tehát szeretnivaló emberként ábrázoltak. Vagyis mindenkinek. Minden egyes nyavalyás szereplőnek. Na ilyen azért nem történik minden nap.
Érdekes, hogy a magyar Űrpiknik kapcsán pont mostanában borongóztam arról, hogy mi a fenéért nem képes a filmművészet egy normális női coming-of-age alkotást kiizzadni magából. Ha tudtam volna, hogy minden kívánságom így tejesül, inkább azon borongóztam volna, hogy miért nem nyerek a lottón (azon kívül, hogy nem veszek szelvényt). Nyilván a Babyteeth sem tökéletes. Helyenként (nem túl gyakran) szájbarágós. A hullámvasút, amelyről a karaktereket szemléljük, néha mintha túl kiszámíthatóan futna fel és le, és ha olyan aljas akarnék lenni, amilyen egyébként vagyok, azt mondanám, hogy a rákos motívum telitalálat, anélkül fele ilyen jól nem működne az egész – a filmnek pont ennyi extra pátosz kell a normális élethez képest. A színészek viszont mindent visznek: minden egyes karakter minden egyes pillanatban hiteles, pedig igen sok csábító alkalom kínálkozik a ripacskodásra. Nem túlságosan szégyenkezve vallom be, hogy én bizony úgy táncoltam, ahogy a rendező, Shannon Murphy fütyült: az egyik percben szerettem valakit, a másik percben utáltam, a harmadikban megint szerettem, de nem volt olyan, hogy ne értettem volna akár a legextrémebb reakciókat is, ideértve az olyan jellegűeket is, amiknek a hátterében általában elcseszett döntések két-három generációra kiterjedő sorozata szokott megbújni. (Direkt nem szoktam utánaolvasni a filmeknek megtekintés előtt, ezért nem tudtam, honnan olyan ismerős az apát játszó színész. Hát rá nem jöttem volna magamtól, hogy a Zsivány egyesből látom a gonosz, de mindig szomorú szemű birodalmi tisztet… Telitalálat volt erre a szerepre.)
Egy másik érdekes téma, ami az utóbbi időben foglalkoztat, hogy milyen furcsák tudnak lenni a 21. századi családok. Vajon a gyerek hova tegye és minek szólítsa anya új barátját, apa új feleségét, a mintegy mellékesen szerzett ilyen-olyan rokonokat… A Babyteeth végére összesodródó embereket papírok, frázisok, keresztek és ostoba látványtechnikai elemek (pl. szalagavató) helyett csak a világ legprofánabb megváltója tartja össze, meg természetesen az a fránya, elcsépelt, nehezen értelmezhető „szeretet”. Ahogy az alkotás a család fogalmát kezeli, az… ránk fér.
Eléggé kiábrándító, ha az ember nekilát lisztet, cukrot, vajat meg tojást enni nagykanállal, de ha mindezekből a mérsékelten csábító dolgokból egy ügyes cukrászsüteményt varázsol, azt már nehezebb visszautasítani. Nem valószínű, hogy a Babyteeth népszerű lesz, mert túl kevéssé igazodik az elvárásokhoz, kultikus meg szintén nem lesz, mert valamennyire azért igazodik. Nekem itt középen pont megfelelt.
