Az előző rész kapcsán erősen sérelmeztem, hogy Zemo akármennyire zseniális és egyszerűen aranyat ér a Sam-el és Bucky-val való triója, erősen megbolygatta A Sólyom és a Tél Katonája sorozatot. Szerencsére sikerült csupán egyetlen rész erejéig kiesni a fókuszból, és a negyedik epizód újra megtalálta a kezdeti hangvételt.
Ez alkalommal nemcsak Anthony Mackie és Sebastian Stan kapja meg a neki kijáró rivaldafényt, de a maga nemében Wyatt Russell (John Walker) és Erin Kellyman (Karli Morgenthau) is remekel. Mindkét szereplőt sikerül kellően árnyalni és mélyíteni, ami kellőképpen rájuk fért. Walker végül is csak próbál felnőni a feladathoz és még szimpatikus is lehet, hogy szeretne jó Amerika Kapitánnyá válni, de a története már-már ordítja azt a banális tényt, hogy ő nem Steve Rogers, így hiába minden jó szándék, az epizód végére gyűlöljük csak meg igazán az új Kapitányt. Ez a fajta kettősség azonban komplex karaktert sejtet, és remélhetőleg a következő két epizód során még sikerül további rétegeket adni Walker szerepéhez és nem ragad meg ezen a ponton.
Karli története szép szimmetriát mutat Walkerével, hiszen ő is mély hittől és meggyőződéstől vezérelve cselekszik. Mint a jó antagonisták esetében, most sem lehet azt mondani, hogy nem lehet érteni az indítékait, már-már szimpatizál is vele az ember, szóval még hatalmas potenciál van a lányban, az egyelőre biztos, hogy innen már nem tud a „Marvel-főgonosz” hibába esni.
Ezen a ponton viszont elérkezünk a Sólyom és a Tél Katonája legfurcsább jelenségéhez is. Steve Rogers a Végjáték zárójelenetében Samet választotta, hogy vigye tovább a hagyatékát, mondván, hogy ő egy jó ember. Az első három epizód során számomra Sam semmi olyat nem tudott felmutatni, ami igazán indokolttá tette volna, hogy megkapja a pajzsot, most a negyedik rész alatt kezdett olyan döntéseket hozni és úgy viselkedni, hogy azt érezzem, tényleg kezdi kiérdemelni. Nem tudom, tudatos írói karakterfejlesztésről van-e szó, vagy csak véletlenül most pakoltak olyan történetet és sorokat Anthony Mackie alá, de reménykedek benne, hogy az előbbi a valós magyarázat és láthatjuk, ahogy Sólyom ténylegesen, a szó mesés értelmében megérik a feladatra.
A technikát és Daniel Brühlt ezúttal nem éltetném, mindenki hozza a szokott színvonalat, ami szerencsére elég magasan van, de ehhez a megszokotthoz hozzátenni megint csak nem képes. Sebastian Stan a wakandai nyitójelenetért viszont még érdemel egy főhajtást, igazán szép munka.
A Sólyom és a Tél Katonája részről részre egyre jobb és izgalmasabb. Nem szeretném elkiabálni, ezért csak óvatosan megjegyzem, hogy talán ez az a fajta sorozat, ami együtt nő és érik a szereplőivel, ami nagyon jól áll neki, drukkoljunk közösen, hogy az utolsó két felvonásra is tudja tartani ezt az ívet.
