Megkaptuk az év egyik legerősebb sorozatát, de vajon mitől ennyire jó a Sógun és, hogy jutottunk idáig? Kezdjük az elejéről, hogy valójában min alapszik és miről is szól ez a sorozat. Ez a mozgóképes alkotás James Clavell azonos című regényét veszi alapul, amelyből már egyszer készítettek egy kiváló sorozatot 1980-ban, ami a feledés homályába merült vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy csak egy bizonyos réteg számára ismert és kultikus.
Ahogy minden adaptálás esetén itt sem maradéktalanul szóról-szóra ülteti át a könyv eseményeit, hanem kisebb változtatásokkal. Azonban nagyon fontos kiemelni, hogy mind a regény mind a sorozat egy fiktív történetet mutat be, fiktív karakterekkel és ezzel az a célja, hogy a nyugati embert is bevezesse a Japán kultúrába és történelembe. Viszont itt fontos megjegyezni, hogy bár a karakterek fiktívek, de valódi történelmi személyiségeken alapulnak és a történet is rengeteget merít a való életben is megtörtént eseményekből. Azonban ha valaki a valódi hadakozó fejedelemségek korára lenne kíváncsi vagy felkeltette az érdeklődését a sorozat, akkor neki inkább az Age of Samurai: Battle for Japan címet viselő kiváló Netflixes dokumentumsorozatot ajánlanám.
Nos, most, hogy letudtuk a kötelező köröket rátérhetünk a lényegre vagyis arra, hogy miről is szól valójában a sorozat és honnan indul a történetünk. A történet szerint John Blackthorne, egy ambiciózus és vakmerő angol tengerész a legénységével együtt hajótörést szenved Japán partjainál és elfogja őt Kashigi Yabushige, aki a hűbérese Lord Toranagának, aki egy daimjó vagy fejedelemség és ezzel együtt a régensek tanácsának tagja. Hiszen a távolkeleti országban komplikált a helyzet, mivel az előző Sógun a halála után, hogy egyben tartsa a birodalmat ameddig a trónörökös nagykorú nem lesz a fejedelemségekből egy régensi tanácsot hozott létre, akik csak együtt hozhatnak döntéseket az országot illetően. Toranaga azonban olyan lépéseket tesz amikkel veszélyezteti a trónörököst és annak anyját ezzel, kivívja a tanács haragját és ezzel megkérdőjeleződik a helye a tanácsban, valamint begyújtja a puskaporos hordó kanócát.
A Sógun legfőbb erénye az, hogy egyszerre tud történelmi, kulturális és társadalmi narratívát is bemutatni a nézőnek és ezeket az első résztől kezdve folyamatosan fűzi tovább úgy, hogy közben folyamatosan fenntartja a figyelmet. A történetszálakat vérprofin adagolja, hiszen az elején leginkább a történelmi és politikai helyzetet/ármánykodást kapjuk meg és ezt követőe, ahogy haladunk előre kapjuk meg a kulturális szálat vagyis azt, hogy végülis milyen élmény belecsöppenni a Japán kultúrába nyugatiként úgy hogy a főhős teljesen vakon van és boldogulnia kell. Mindeközben megmutatja a nézőnek azt, hogy milyen is az akkori Japán társadalom, hatalmi viszonyok már-már kasztrendszerek és teszi ezt piszkosul részletesen.
Maga a politikai, hatalmi helyzet és annak bemutatása, valamint kibontása teszi ki a történet nagyrészét még akkor is, ha néha háttérbe szorul és lassan halad, azonban nagyon tudatosan és kiemelkedően van az felépítve. Olyan mintha a néző egy politikai sakkjátszmát látna a régenseket manipuláló és sakkban tartó Ishido és az életéért valamint szabadságáért küzdő Toranaga között. Akármennyire felületesek a Trónok Harcával való összehasonlítások azt el kell ismerni, hogy a Trónok Harca hatalmas űrt hagyott maga után főleg a politikai játszámázásokat, összeesküvéseket valamint harcokat tekintve és ezt az űrt a Sárkányok Háza sem volt képes betölteni. A Sógunnak azonban sikerül és ez hatalmas szó. Viszont a sorozat szíve-lelke mégsem ebben rejlik, hanem sokkal inkább abban, ahogyan két kultúra találkozását mutatja be a Toranaga-Blackthorne és a Blackthorne-Mariko kapcsolaton keresztül. Nagyon súlyos kérdéseket feszeget azzal kapcsolatban, hogy két különböző kultúra találkozása esetén képesek vagyunk együttműködni és tiszta szívből egymás megismerésére koncentrálni vagy csak a másik kizsákmányolása a célunk vagy akár azzal kapcsolatban, hogy különböző kultúrák hogy viszonyulnak egymáshoz és a barbár szónak is különféle értelmezéseket és tölteteket ad a sorozat. Emellett pedig ott van Mariko és Blackthorne kapcsolata és annak tisztasága, valamint ábrázolása, mint a helyes út különböző kultúrák találkozása esetén. Iszonyatosan mély ez mű és már-már hihetetlen, hogy tíz rész alatt ennyi mindent tár a néző elé és ilyen sokrétűvé válik. Teszi a fentebb említett mély témák kibontását úgy, hogy közben a karaktereket is gyönyörűen építi fel és nagy szó, hogy az erős főszereplők mellett az olyan kevesebb játékidőt kapó karakterek mint Ishido, vagy a régenes tanács tagjai is elég szépen ki vannak dolgozva. Arról pedig nem is beszélve, hogy Yabushige karakterútja az utóbbi évek egyik legjobban felépített mellékszereplő történetei közé kell hogy bekerüljön. Ezentúl pedig természetesen zseniálisan vannak felépítve a főszereplők mind Blackthorne karakterútja mind pedig Toranaga személyének kibontása.
A színészek egytől-egyig fantasztikusak, viszont itt külön érdemes kiemelni Anna Sawait Mariko szerepében, aki szépen csendben nagyjából élete alakítását rakja le az asztalra. Nem mehetünk el szó nélkül a Hollywood által rengeteg projektben szinte szimplán csak „A Japán színészként” használt Hiroyuki Sanada mellett se aki már hatvan fölött jár de konkrétan elviszi a hátán a sorozatot Yoshii Toranagaként és ráadásul interjúkban elmondták a sorozatban szereplő fiatal japán színészek, hogy mentorként is segítette őket, valamint nagyon szívügyeként kezelte az egész projektet. Emellett még meg sem említettem azt, hogy mennyire autentikus és zseniálisan írt párbeszédekkel rendelkező sorozat a Sógun és gyönyörűen van fényképezve.
Természetesen a Sógun sem tökéletes hiszen a tényleges politikai, ármánykodós fő szál eléggé elvékonyodik a végére és kiszámíthatóvá válik. Arról nem is beszélve hogy a közepén nagyon belassul és csak morzsákat kapunk miközben kicsit túl nagy fókusz kerül a szerelmi szálra és a kultúrák ütköztetésére, azonban ezek csak apró hibák amik nem zökkentik ki a nézőt egykönnyedén.
