Vannak történetek, melyek vásznat kívánnak, ilyen például A helyőrség is. Az afgán háború legvéresebb csatája, a kamdeshi ütközet kiáltozott a megfilmesítésért. Rod Lurie mindenki örömére belevágott filmmel olyat alkotott, mely megért minden leforgatott másodpercet.
Láttunk már háborús filmet eleget, és tudjuk, hogy mitől döglik a lény. Aki erre a műfajra adja fejét, annak van honnan meríteni. A Ryan közlegény megmentése, a Black Hawk Down és a 13 óra után keményen ott kell lennie egy rendezőnek, hogy megugorja ezt a hatalmas magasságba helyezett lécet. A Helyőrségnek, úgy tűnik, ez sikerült.
2009. október 3-án 300-nál több felfegyverezett tálib rohanja le a stratégiailag katasztrofális helyre – egy völgy kellős közepére – épített „Keating” nevet viselő amerikai harcálláspontot. A csatában 79 amerikai, 42 afgán, 2 lett katona állt szemben 300-nál több tálibbal. Mire eloszlott a puskafüst, a helyőrséget védők közül 49-en haltak vagy sebesültek meg.
A film a csata előtti időszakot, a csatában harcoló katonákat és magát a csatát mutatja be pontos, a nagy elődöket például vevő módon. Még a képernyő előtt ülve is érezni lehet, ahogy percről percre nő a feszültség. Elképzelhetjük, milyen volt a hegyek szorító ölelésében szolgálni, arra várva, hogy mikor lőnek be a táborba a magasból, onnan, ahonnan agyaggalamb-lövészetnek tűnik egy posztoló katona leterítése.
Rod Lurie (Szalmakutyák) rendező nem vaktában vágott bele a megfilmesítésbe. Jake Tapper, a CNN műsorvezetője bestsellert írt a témában The Outpost: An Untold Story of American Valor címmel. Ezt a művet vette alapul Rod Lurie. Továbbá riportokat készített a csatát átélt katonákkal, így tényleg első kézből kaphatott információkat arról, hogy mi történt abban a völgyben.
A film nem attól jó, hogy lövöldöznek benne és nagy robbanások csattannak mindenhol, hanem attól, hogy bár színészek játszák a szerepeket, mi mégis elhisszük, hogy ott vagyunk közöttük. A hangvétel közvetlen, és okosan követi az ilyen típusú történetmesélés íratlan szabályait. A szereplők emberközeli karakterek, a jelenetek sorában nem találunk hatásvadász kliséket. Egy pokoli rossz helyen található helyőrség életét ismerhetjük meg, míg el nem jutunk addig a pontig, amikor leszakad az ég.
A látvány persze magáért beszél. Lorenzo Senatore, aki a Wonder Woman után itt is kipróbálja magát, érti a szakmáját. A néző ott van a táborban, mellette robbannak a bombák, süvöltenek a lövedékek. Azonban mindez nem lenne elég, ha nem éreznénk mögötte a drámát, a kilátástalanság közepette küzdő katonák elszántságát. A filmet nem is jellemezheti jobban a Ben Keatinget alakító Orlando Bloom játéka, mely nemhogy hiteles, de egyenesen természetes.
Szólni kell továbbá a film szerkezetéről is, mely bár követi a jól bevált utat, mégis említést érdemel. A történet első órája maga a felvezetés, melyben megismerjük a szereplőket, a helyzetet, és amelyben úgy rakódik a feszültség egyik percről a másikra, mint a hegyoldalra eső hó a lavina előtt. A következő órában láthatjuk a valós időben 12 órát felölelő tűzharcot, melyet az ütközet utáni események zárnak mintegy összefoglalva, búcsúztatva a nézőt. A feszültségkeltés mesteri, az arányok tökéletesek.
A stáblista alatt megismerhetjük a csatában elveszett és a csatát túlélő katonák portréit, mint ahogy eszünkbe jut egy másik, hasonló dramaturgiával, de jóval korábban készült háborús filmeposz, a Mel Gibson főszereplésével leforgatott Katonák voltunk (2002).
Ha az tetszett, ez a film sem fog csalódást okozni.
