A filmkészítés komplex folyamat, a forgatás maga azonban jelentősen rövid részét teszi ki a teljes procedúrának. Az elő- és utómunkálatok során jön létre az a mű, amely később a mozivásznakra kerül. A forgatás maga viszont – az esetek jelentős részében – egyszeri és megismételhetetlen, így létfontosságú, hogy az utómunkálatokhoz szükséges minden anyag rendelkezésre álljon. Fontos, hogy a díszletek a helyükön legyenek; fontos, hogy a színészek a legjobbat hozzák ki magukból; és fontos, hogy az operatőr is a lehető legtöbb olyan felvételt készítse, amely majd felhasználásra kerülhet. A Hidegháború remekül szemlélteti, hogy a felsorolt elemek mennyire fontosak egy remek film létrehozásához.
A második világháború utáni Lengyelországban járunk, ahol Wiktor, egy zenei rendező, aki társulatához keres népi dalokat és táncokat veszedelmesen beleszeret Zulába. Zula tagja lesz társulatának, a Hidegháború pedig kettejük évekig tartó szerelmi történetét meséli el. Hol együtt, hol külön élnek, de a politikai rendszerek és az országhatárok sem elegendőek ahhoz, hogy visszatartsa őket attól, hogy újra és újra egymásra találhasson a két szerető.
Paweł Pawlikowski író-rendező nagyon sajátos, fekete-fehér képi világgal meséli el a két főhős történetét. A szavak helyett a környezet mesél, monológok helyett rövid megszólalásokat hallgathatunk vagy hosszú tekinteteket láthatunk, pörgős események helyett pedig lassabb, lírikusabb történéseket. Pawlikowski mestere a mise-en-scène-nek: a színpadra helyezés technikájával beszélteti képkockáit, amely kiterjed a színészek kinézetétől, tartásától a legapróbb tárgyak elhelyezéséig. Precízen konstruált jelenetekről van szó, amelyeknél elegendő időt ad ahhoz, hogy befogadjuk, és értelmezzük őket. Tyúkok rohangálnak felalá, tehenek bőgnek a háttérben, vagy épp parasztemberek mutatják be hagyományos dalaikat a vidéki képkockákban, míg öltönyös jazz-zenészek, tekergő cigarettafüst és bárpultok jellemzik a noirra hajazó Francia szórakozóhelyeket. A gyönyörű, sokatmondó felvételekért Łukasz Żal operatőr a felelős, akinek tekintetén keresztül jelen lehetünk a kor és tér adott pillanataiban.
A narratíva szerves része még a zene is, amely az idők és a helyszínek hangulatát hivatott átadni. Végig kíséri a történetet egy népdal, amelyet helyzettől függően különféle feldolgozásokban hallhatunk – ez egy sajátos identitást kölcsönöz a filmnek, és egy könnyedén felismerhető főcímdalt, amely vegyíti a szláv zeneiséget a szabad nyugat hangzásával. A kommunista rendszerek elnyomják a kreativitást és ez közvetetten tűnik ki a karakterek megnyilvánulásain, illetve a zenés és táncos produkciók mivoltján keresztül. Mivel egyszerre tűnik fel a jazz, illetve a szabadság amit kötünk hozzá, valamint a mazurka és az, ahogy a tradicionális muzikalitást saját igájába akarja hajtani a politika, a film a képi megjelenítése mellett a zenékkel is kontrasztot állít.
A középpontban Joanna Kulig és Tomasz Kot remek alakítása található. Mindkét színész őszintén adja át karaktereinek érzéseit: két olyan figurának, akik maguk sem tudják mindig eldönteni, hogy mit akarnak. Egy azonban biztos – egymásra vágynak. Ha nincsenek együtt, tudjuk, hogy előbb-utóbb egymásnál kötnek ki, a figurákban az izgalmas azonban, hogy együtt is állandóan nyughatatlanok. Hiába vonzzák és taszítják egymást felváltva hőseink, a szerelem az úr, és a film szellemiségének megfelelően remekül jeleníti ezt meg a két színész. A Hidegháború egy tipikusan közép-európai film, és néhol, remek vizualitása és hangulata ellenére is, kissé lassú és vontatott tud lenni – rövid, alig másfél órás játékideje ellenére. Sokszor történnek ugrások térben és időben, a hézagokat pedig képzeletünkre bízza a film, ami néhol zavaróvá válhat. Igazán csak azok érthetik, akik ismerik a közeg történelmét és kultúráját, amitől egy picit bennfentessé válik.
Mindent összevetve azonban egy igazán egyedi, karakteres műről van szó, amely precíz stílusával és tudatos felépítésével remek élményt nyújt a filmművészet kedvelőinek. A kiváló alakítások kapcsolják össze az audiovizuálisan kiemelkedő képkockákat, az összkép pedig egy hangulatos, stílusos és sokatmondó alkotás, amely többrétű mondanivalója annak fényében értelmezhető, hogy épp milyen aspektusból vizsgáljuk az egészet.
