Fogjunk egy nagy tálat, borítsunk bele egy egész üvegnyi Amerikát, öntsünk hozzá pár cigarettafüstben úszó belsőteret, fűszerezzük egy kis drámaisággal, végül pedig bolondítsuk meg egy kevés látszatkereszténységgel, aztán a kapott masszát mindenféle kevergetés nélkül dobjuk be a sütőbe, a hőfokot pedig tekerjük fel az 1960-as évek környékére, majd hét epizódrész múlva ki is vehetjük az elkészült A vezércselt. Figyelem: forrón ajánlatos fogyasztani, a szájpadláson keletkezett égési sérülésekért pedig a Netflix nem vállal felelősséget!
Adott egy csendes, mégis talpraesett árvánk, Beth Harmon (Anya Taylor-Joy – Üveg), aki az árvaotthonban az intézmény nem túl szokványos intézkedései miatt idő előtt ráfügg a nyugtató pirulákra. Idő közben kiderül, hogy egy igazi csodagyerek, aki kilencévesen szemrebbenés nélkül a földbe döngöli a nála sokkal idősebb és tapasztaltabb sakkjátékosokat. Tizenhárom évesen örökbe fogadja egy jómódú házaspár, ám az eleinte meghittnek ígérkező családi idill hamar felbomlik, amikor a családfő a munkájára hivatkozva maga mögött hagyja feleségét és az újonnan örökbe fogadott lányt. Beth és Alma (Marielle Heller – Sírok között) egymásra lesznek utalva, ami a kezdetekben kicsit nyögvenyelősen indul, tekintve, hogy Alma a kenyérkereső férje távozása után – lévén, hogy háziasszony, és nincsen keresőképes munkája – mintegy pénznyelőként tekint a lányra, aki csak púp a hátán a kialakult pénzügyi helyzetében.
De amikor kiderül, hogy Beth sakk iránti megszállottsága és a hozzá való tehetsége nem kevés pénzdíjjal kecsegtet egy-egy bajnokság megnyerése után, rögtön felhagy a nő a ridegségével, és hirtelen a kis Beth legnagyobb támogatójává válik. Minden sakkbajnokságra elkíséri a lányt, hogy a meglehetősen fényűző hotelszobákból drukkoljon, és még az iskolai hiányzásokért is képes falazni neki, hogy minél több versenyen részt tudjon venni. Az Alma részéről eleinte nem túl őszinte érzelmi kötődés átalakul, és ahelyett, hogy csak a levegőben röpködő dollárjeleket látná Beth körül, idővel szemmel látható szövetség alakul ki köztük, amolyan cinkostársak lesznek egymás számára.
Beth a múlt és elkövetkezendő korok csodagyerekeihez hasonlóan fényes karriert ír le, de minél idősebbé válik, annál inkább szembetűnőbb a lejtmenet, ami a magánéletében következik be. A nyugtató mellett az alkohol rabjává válik, és a hirtelen jött figyelmet látszólag nem tudja a helyén kezelni. Szokás mondani, hogy az őrültet és a zsenit egy hajszálvékony vonal választja el egymástól, e tekintetben Beth pengeélen egyensúlyozik, és ez a bizonyos hajszálvékony vonal, ami elválasztja a kettőt egymástól, nem más, mint a közte és Alma között kialakult kötelék. Beth cipeli a hátán a zseniség olykor fájdalmasnak bizonyuló terhét, míg Alma képviseli az őrületet és a káoszt. Kettejük összefonódása pedig olyan katarzis, ami csak ráerősít Beth lappangó szenvedélyeire.
A hatvanas évek Amerikája olyan világ, amelyben sejtelmesen susognak a nők szoknyái, bárki rágyújthat egy cigarettára bármikor és szinte bárhol, ahol csak akar, ahol szellemileg felvilágosultnak számít az, ha egy afroamerikai nőt alkalmaznak egy cégnél, valamint olyan világ, ahol nem az a meghökkentő tény, hogy valaki esetleg hatévesen porrá alázza a nála négyszer-ötször idősebb sakkellenfeleit, hanem az, hogy valaki mindezt nőként teszi. Mert hát ugye a nők nem sakkoznak, főleg, ha keresztény értékekre tanították őket egy árvaházban.
A sejtelmes, kívülről színesnek és vibrálónak tűnő, de belül bűzlő, rothadó atmoszférát remekül sikerült megfognia a sorozatnak mind az öltözékek, a díszletek, a hajviseletek, az operatőri munka és a karakterek terén, de ami – vagyis inkább aki – leginkább vitte a pálmát, az a főszereplő. Olyan beleérzéssel hozta a megírt szerepet, hogy azt öröm volt nézni. Éreztem a sorozat minden egyes rezdülését, hullámzását, megszilárdulását és ezer darabbá esését, valamint feszülten figyeltem az összes sakkjátszmát, hiába sejtettem előre, hogy ki fog nyerni. Vérbeli dráma volt, ami nagyon is komolyan vette magát, de kicsit sem bántam, mert annyira átjött a hangulat, hogy a sorozat végignézése után rá kellett pillantanom a valós dátumra, hogy betájoljam magam, hogy melyik évben is vagyok jelenleg. Nem egy körmönfont történetről van szó, ami után végig kellett gondoljam az egész életemet, a maga egyszerű történetmesélési módszerével is abszolút sikerült magába szippantania.
Profi, képernyő elé szögelő, izgalmas alkotás, és bár alapjaiban ismerem a sakkot, azoknak is szívesen figyelmébe ajánlanám ezt a sorozatot, akik egyáltalán nem értenek hozzá, mert így is élvezhető és átérezhető.
