A Black Mirror című sorozat 2011-ben kezdte meg a pályafutását. És meg kell hagyni igencsak erősen indították útjára a művet. Azonban azóta több, mint tíz év telt el, sok minden történt a világban és a sorozatban is. A 2019-ben megjelent ötödik évad mind a három részével csalódást okozott a legtöbb rajongónak, mert sokban eltért az „eredeti” céltól. Már ha egyáltalán a nézők beszélhetnek célokról és alkotói nézőpontokról…
A készítől Charlie Brooker a sorozat megjelenésével azt nyilatkozta, hogy a cím azzal a fekete tükörrel egyezik meg, ami a legtöbb ember zsebében és otthonában megtalálható. Vagyis az okoseszközeinkről, amiben saját tükörképünket várjuk viszontlátni, ám csak az ürességgel, vagy valamiféle hamis képpel találkozunk csak. Persze ezek mind elég elvont kijelentések, de a lényeg az, hogy a sci-fi sorozat a technológia sötét oldalát próbálja feldolgozni.
Nos, ha amiatt, hogy ezzel nem megfelelő módon foglalkoztak az ötödik évadban kiakadtak az emberek, akkor a hatodikban is lesz miért panaszkodni. Először is majdnem mind az öt rész a múltban játszódik. Habár valamilyen úton-módon majdnem mindegyikben megjelenik a média kritikája, az nem olyan hangsúlyos, mint eddig.
Na de akkor csapjunk is bele.
Miért annyira más a hatodik évad?
Ahogy korábban már említettem a hatodik évad teljesen elbúcsúzik a korábbi sémától és inkább a múlt felé mutat görbe tükröt. Ezzel nem feltétlenül lenne probléma, hiszen a múlt alapozza meg a jelenünket és a jövőnket. Ha ezt a szempontot vesszük alapul, akkor jó ötletnek tűnhet a dolog. Azonban kicsit olyan érzése van az embernek, ha a sorozatra, mint egészre tekint, mintha valami mást, valami többet szerettek volna az alkotók. Ezért beledobáltak néhány természetfeletti elemet is a sztorikba.
Nyilván ezeket is lehet akár szimbolikusan értelmezni, többletjelentést adva ezzel a történetnek. De azért gondolkozni kell ha a mondanivalót szeretnénk belelátni a dologba. Persze nem fair, hogy ezt így a hatodik évadban problémának nevezem, mivel az én fejemben még mindig az első évad első része fejezi ki mi is ez a sorozat, vagy kellene, hogy legyen. Az az egyszerű és pucérra vetkőztetett világ, amiben minden és mindenki lépése egyértelmű, egyszerűen értelmezhető. Ehhez képest a legújabb részekre leginkább sokszor a káosz jelzőt lehetne használni. De ez nem jelenti azt, hogy rossz is lenne, ha például egyesével, külön-külön megrágva haladunk át a részeken.
Black Mirror, nem Black Mirror
Vannak az új évadnak részei, amik az eredeti Black Mirror-t idézik, ilyenek a Joan is Awful vagy a Beyond the Sea. Ezekben erősen érezhető, hogy a média és a társadalom közötti kapocs mennyire erős és hogy milyen könnyen kerülnek a befolyása alá az emberek. Sőt, nem csak a befolyása alá, hanem az áldozatává is válnak. Ahogy Joan is az áldozata lesz annak, hogy nem olvasta el a szerződési feltételeket egy átlagos előfizetésnél, úgy a két űrhajós is áldozatává válik a modern technikától írózó szektásoknak. Kicsit másképp, de lényegében mégis áldozatok. És mindkét részben előjön ez az emberi gyarlóság, hiszen a körülmények sokszor a legrosszabbat hozzák ki belőlünk. Az empátia sokszor elveszik, és csak a téboly marad.
Az elvárt szint között lavírozik két rész, a Loch Henry és a Mazey Day. Hogy őszinte legyek, nekem lenyűgöző volt mindkét történet. A Loch Henry talán azért, mert éppen virágkorát éljük a gyilkosságokkal foglalkozó dokumentumsorozatoknak és annak, hogy azokat minél színesebben és izgalmasabban találjak a nézőknek. A Mazey Day pedig talán azért, mert megéltem a paparazzi válságot a 2000-es években. Láttam, ahogy a kedvenc sztárjaim a gödör mélyére süllyednek, mert minden mozdulatukat ezer vagy több fotós követte. Mind a két történet tudott a jelenlegi társadalomhoz valamilyen szinten szólni. De nem dolgozta fel annak hatását társadalmi szemszögből, ami nekem kicsit hiányzott, itt inkább az egyénre koncentráltak.
A legtávolabb pedig a Démon 79 volt a legtöbb történettől. Talán ez foglalkozik részben az egyik legkomolyabb témával és ez is végződik a legtragikusabban, ám ennek ellenére olyan érzésem volt, mintha a San Juniperot néztem volna. Happy end lett számomra a vége és nem is igazán szeretnék belemagyarázni semmi mondanivalót. Habár ez volt a legkevésbé hű a Black Mirror márkához, ez a rész így volt jó ahogy.
Összeségében végülis Black Mirror
Ha teljes egészében nézem, igen végülis Black Mirror-ról beszélünk. Nem a klasszikus értelemben, kicsit másképp, de valami olyasmi. Főleg, hogy a hang, a kép és a színészek is a szokásos minőséget tudják hozni. Egy felesleges jelenet nincs, se egy túlárazott színész, se egy rosszul megválasztott háttérzaj, vagy oda nem illő tárgy. Minden patika tökéletes. Más irányt vettek az alkotók, de talán az sem baj, ha néha kimozdulunk abból, amit már annyi ideje csinálunk és valami új felé fordulunk. Én továbbra is izgatottan fogom várni a folytatást és reménykedem benne, hogy az alkotóknak nem fogy el a mondanivalójuk a közeljövőben. És talán nem sokára felkészültnek érzik magukat olyan friss és jelentős események feldolgozására is, mint a járvány, a Ai térhódítása és egyéb napjainkban jelenlévő problémák.
