Joachim Trier nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bemutassa egy mai, harmincas évei előtt bukdácsoló lány kétségeit és világképének kialakulását. Mondhatnátok, hogy ez lehetetlen, hiszen kiforrott világképe legyen a veteránoknak, vagy nyugalmazott vegyészeknek, de ne várjuk már el egy húszas éveinek végét taposó lánytól, hogy biztos legyen bármiben is.
Hát erről van itt szó, kérem. Milyen nyomás alá is tud kerülni egy fiatal felnőtt, mikor számba veszi, hogy felmenői hol tartottak az ő korában. Julie (Renate Reinsve) ük-ük-ük nagyanyja már nem is élt 30 évesen, nemhogy elgondolkodott volna a gyerekvállaláson. Szerencsés, vagy szerencsétlen tény, hogy ma egy nő erről szabadon dönthet? Vagy arról, hogy milyen foglalkozást választ magának.
S vajon valós ez a nyomás, ami ránk nehezedik, vagy csak önmagunk generáljuk.
Mindenesetre Julie nem nagyon találja a helyét. Az általános sebészetet pszichológiára cseréli, majd abba is gyorsan beleun és inkább fotógráfus-író karrierbotladozásait kísérhetjük figyelemmel.
Szárnypróbálgatásai csak szembetűnőbbek Aksel (Anders Danielsen Lie) mellett, aki tíz évvel idősebben, egy felépített karrierrel a háta mögött, éppen fürdőzve a sikereiben, túlságosan is kényelmetlenné teszik a Julie-nak szegezett kérdést, „Te mivel foglalkozol?”. S ő épp egy könyvesboltban dolgozik félállásban, amire nehéz orosz légtornász arccal, elismerően bólogatni.
A kétségek sorát bővíti Aksel egyre erősödő vágya, hogy családot alapítson. Nehéz a gyerekvállaláson gondolkodni, miközben még a hivatásodat sem találtad meg. Szeretne beilleszkedni a pasija baráti társaságába, de nem tud azonosulni a céljaikkal, mert még egyszerűen nem tart ott.
Ekkor robban be az életébe Eivind (Herbert Nordrum). Egy átbeszélgetett házibuli után mindketten próbálnak megmaradni kellemes emlékképként a másik életében, de a sors közbeszól és Eivind épp abba a könyvesboltba téved be, ahol Julie dolgozik. Mindketten kapcsolatban vannak, de a vonzódás egyértelmű és meglehetősen megkerülhetetlen.
Így lesz Julie ebben a filmben az az átlagos lány, aki keresi a hivatását, a szerelmet, az útját, önmagát.
S talán így válik a világlegrosszabb emberévé, de a rossz hírem az, hogy akkor mind azok vagyunk.
Ha valaki éppen efféle útkeresésben van, vagy valaha volt. Ha valaki hagyott már el valakit, mert nem tudott mást kiverni a fejéből. Ha valaki érezte már magát nyomás alatt, vagy csak tanácstalanul, annak remek kapcsolódási pontokat adhat a film.
Emellett nekem mégis az volt az érzésem, hogy a rendező direkt tartja távol tőlem a főszereplőjét.
Problémákkal, helyzetekkel, történésekkel lehet azonosulni, de Julie-val önmagával nem igazán.
Trier nem azt akarja, hogy elfogadjam az ő valóságát. Nem akarja, hogy az általa felfestett világ legyen az origo. Azt akarja, hogy a saját életemben keressem meg az általa elmesélt történetek helyét. Ezzel valami globális és általános igazsághoz akar közelebb vinni, ami csak úgy lehetséges, ha Julie döntéseinek nincsenek előre megszokott következményei. Ezáltal nem engedhetett meg magának egyetlen klisét sem a film. S ha beledöglök se tudok mondani egyet sem.
Ezek a karakterek a lehető legegyedibbek, mégis mind találni fogunk bennük és a döntéseikben, a helyzetükben, a szüleikben, vagy sorsukban olyasmit, ami a mi életünket is megnehezítette, megkönnyítette, összezavarta, esetleg rettentően boldoggá tette.
Mert ezek az érzések mind ott feszülnek a film 12+2 fejezetében, arra várva, hogy a legváratlanabb pillanatokban érintsenek meg minket.
Joachim Trier párszor bizonyított már (Osló-trilógia, Thelma, Hétköznapi titkaink).
Játszi könnyedséggel folyik át rajtunk a történet, hol ráérősen elidőzve, hol zaklatottan andalogva, vagy eufórikusan rohanva, bemutatva egy lány életének egy szeletét.
