A Netflix remek lehetőséget biztosít azoknak, akik unják az amerikai filmeket, hogy kismillió egyéb szempontból is megélvezzék a műfajt – így például a szemfüles felhasználó rengeteg távol-keleti alkotást is találhat a kínálatban. Ahhoz képest, hogy az emberiség idegen fajokkal szeretne kommunikálni, még az egyes földi kultúrák is nehezen értik meg egymást. Láttam olyan filmet, amin betegre röhögte magát Budapest teljes japán közössége, miközben én ott ültem, mint a sült hal, hogy akkor most érdemes-e udvariasan azt mondani, hogy hihihi, vagyis úgyis kilógna a lóláb, de az is mindig meglep, amikor a szigetország lakói abszolúte készpénznek veszik a sarokban mélázó rusnya kísértet, amitől minden jól nevelt nyugati főhős háromszor kiugrana az ablakon. A japán filmeknek van egy összetéveszthetetlen, fura hangulata, ott csordulnak túl az érzelmek, ahol nem kéne, és arcizma se rebben a szereplőknek, ahol szerintem minimum egy könnycsepp dukálna. Túlzás lenne azt állítani, hogy feltétel nélkül imádom a japán filmeket, de roppant érdekesnek találom őket.
A Netflix Alice in Borderland című saját sorozata például azt a teljesen átlagosnak mondható japán problémát dolgozza fel, hogy mi történik akkor, ha egy csapat fiatalkorú külső kényszer hatása alatt nekilát egymásra vadászni (lásd pl. a Battle Royale, amiből aztán egy egész sorozatnyi rosszabbnál-nézhetetlenebb amerikai utánérzés született). A nyitóepizódban három klasszikus 21. századi telefonfüggő, mamahotel-sztárja cimbi épp kapunyitási pánikrohamban szenved (az egyiküket felszólítja a család, hogy legyen kedves elmenni dolgozni, a másikat verekedés miatt kidobják a munkahelyéről, a harmadik meg csak úgy szimplán unja, amit csinál), mikor az emberiség, mint olyan, huss, eltűnik a színről. Ez eleinte még egész jó mókának tűnik (nekem is tetszene…), de aztán kiderül, hogy a fura új világ viszonylag kisszámú túlélőjének valamiféle kegyetlen játékban kell részt vennie, különben valamilyen rejtélyes felső hatalom lézersugárral lelövöldözi őket az égből. Az egyes fordulók nyerteseinek az a nyereménye, hogy néhány napig nem kell játszaniuk. A vesztesek természetesen szintén meghalnak, mindenféle válogatottan véres módokon.
Ha abból indulok ki, hogy a sorozat alapját képező manga 2010-től 2016-ig futott (egyébként videójáték is született belőle), nincsenek nagy reményeim arra nézve, hogy egy évadon belül megtudhatjuk, ki a rejtélyes felső hatalom, illetve mi történt Manci nénivel (akarom mondani Sadzuko nénivel) a szomszédból. Az ilyen jellegű sorozatok akkor szoktak viszonylag hamar kifulladni, ha a) ellenszenvesek vagy érdektelenek a karakterek és/vagy b) a fő sztorivonal kifejtése mellett az egyes epizódok unalomba fulladnak. Mindenképp jó jelnek tekintem, hogy nagyobb számú részt sikerült megnéznem mindjárt az első nekifutásra. Igaz ugyan, hogy a sorozat egy adott pontján (juszt se mondom meg, mikor) jó távol-keleti szokás szerint az addig fontosnak vélt karakterek túlnyomó része minden további kommentár nélkül kipusztul. Addig viszonylag érdekesen alakul a sorsuk, még akkor is, ha tudomásul kell vennünk, hogy a szereplők erős rajzfilmes/videójátékos jelleget mutatva egy-egy tulajdonságra vannak kihegyezve: Karube (Keita Machida) jól tud verekedni, Arisu (Kento Yamazaki) igazi gamer arc, aki keni-vágja a logikai feladatokat, Chota (Yuki Morinaga) meg… ő meg a lúzer, aki megy velük mindenhova. Ha a nevekből nem derült volna ki, ők a fiúk, a női szereplők közül a fontosabbak Usagi, sziklamászós szupercsaj (Tao Tsuchiya) és Shibuki (Ayame Misaki) teltajkú démon. Az alkotók (köztük a számos mangát, így a Bleach-et és a Kingdomot is sikeres élőszereplős filmekre adaptáló rendező, Shinuke Sato) izgalmas, kerek kis történeteket rittyentettek – ebben persze nyilván sokat segített, hogy egy-egy epizód megfelel a játék fordulóinak. Mint gyermekemtől értesültem, bizonyos logikai feladatok megfejtése nekem azért volt magas így elsőre, mert „a japánok úgyis sokkal okosabbak nálad”. Fene egye meg. Pedig olyan sorozatokkal edzettem, mint a Death Note.
Nagyon furcsa, hogy a magyar felirat néha köszönőviszonyban sincs az angol szöveggel. Lehet, hogy a japánnak köszönget, azt viszont én nem értem.
A sorozat magyar címét nem akarnám méltatni, tuti én se tudnék jobbat, már az eredeti cím (Alice in Borderland) is egy elég csikorgós szójáték az Alice Csodaországban (Alice in Wonderland) címével, a szereplők bizonyos kalandjai és az egész helyzet valóban a híres mesekönyvet idézi, ráadásul a későbbiekben még egy Hatter (Kalapos) nevű szereplő is megjelenik.
Az Alice in Borderland sok szempontból emlékeztet a Kockára (sok múlik a játékosok együttműködésén, és senki nem tudja, hogyan és miért került a játékba), de nem akar annyira okosnak tűnni, és messze nem annyira nyomasztó (hiába sok a véres haláleset, ez inkább túltolt mangás vérművészet, mint valódi horror). Kellő mennyiségű hosszú távú rejtélyt és adott epizódon belül megoldott kisebb talányt ötvöz, a „japánsága” pedig (egyelőre) nem megy el a reménytelenül érthetetlen irányba. Mangakedvelőknek, borongós hajlamúaknak szerintem nyugodtan ajánlható.
