A Watergate-ügy azért egy picivel nagyobb botrány volt annak idején az USA-ban, mint az, amikor pl. Pucsít Panni, az országszerte világhírű gigamegasztár önjáró, bioenergiával működő poloskát talált a dunyhájában. A Watergate ügy, mondhatni, hagyományt teremtett. Azóta valamennyien tudjuk (amit egyébként már előtte is valamennyien tudtunk), hogy az államhatalom és a politikai tisztesség nem hogy nem járnak kéz a kézben, de még csak nem is tegeződnek. A Watergate ügynek volt azonban egy másik folyománya is, ami talán annyira nem közismert vagy nyilvánvaló, mégis, a mai napig isszuk a levét. A botrány főszereplője, Richard Nixon volt ugyanis az első nagykaliberű politikus, akinek sikerült magát tönkretennie a teljes hátralévő életére, mindössze azzal, hogy szerepelt egy tévéműsorban. Magukra valamennyit is adó politikusoknak azóta vaskos kézikönyvek állnak rendelkezésükre a televíziós fellépésekkel kapcsolatos trükkökről (melyekhez az internethasználat mindennapossá válásával további tonnás köteteket adtak hozzá), mi pedig eljutottunk oda, hogy adott politikai kérdésben a döntésünket szinte teljes egészében a tévében/Facebookon látottakra alapozzuk.
A Watergate-ügy volt az első, ezidáig egyetlen olyan botrány az USA történelmében, melynek folyományaként az elnök kénytelen volt lemondani. Higgyük el, ez nagy szó. Hiszen az egyszerű amerikai nép szemében az elnök – az Elnök – nem úgy jelenik meg, mint valami karót nyelt öltönyös tag, aki időnként félénken kiinteget a bukszusok közül valami nemzeti ünnepen. Nem, az amerikai elnök maga vezeti a támadó UFO-k ellen a légitámadást, és a 6000 méteres magasságban repülő Boeing VC-25 szárnyán lakkcipőben egyensúlyozva szájon vágja a Gary Oldmant. Ha egy ilyen kaliberű embert egy nemzet megutál, ott már komoly gondok vannak. 1972-ben, egy nyájas júniusi éjszakán betörtek a Watergate irodaházba, a Demokrata párt egyik irodájába. Ebből úgy lett botrány, hogy a tettesek nem vittek, hanem hoztak: lehallgatókészülékeket, miegymást. A közvélemény ezt talán még elnézte volna, de mikor az esetre fény derült, egyre-másra kerültek napvilágra a bizonyítékok (köztük bizalmas beszélgetések felvételei) további disznóságokról is, így választási csalásokról, lehallgatásokról, pénzmosásról, sötöbö. Kétévnyi huzavona után végül Nixon lemondott, az utána következő elnök pedig egy gáláns gesztussal megbocsátotta minden tettét. (Ezzel egyenértékű lett volna, ha kiragaszt a homlokára egy cetlit azzal a felirattal, hogy légyszilégyszilégyszi, jusson eszetekbe, milyen jó arc voltam, ha esetleg rólam is kiderülne valami turpisság). Az amerikai népnek ekkor legalábbis észbe kellett volna kapnia, de nem, az elnök mint Nemzeti Hős továbbra is kultikus tiszteletnek örvend, megválasztása szakrális esemény, nyilvános megjelenését szüzek teherbe esése és holtak feltámadása kíséri. (Voltaképp ezt maxolta ki Donald Trump.) A Watergate-botrány akcióhősös-konspirációs részét nem kisebb film örökítette meg, mint Pakula 1976-os All the Presiden’s Men című alkotása (magyarul Az elnök emberi címen futott, nem keverendő a zseniális tévésorozattal).
A téma kimeríthetetlenül érdekes: 2010-ben jelent meg a Frost/Nixon című film a nálunk talán kevésbé közismert, de az USA-ban legendásnak számító interjúkról, melyeket David Frost brit műsorvezető folytatott Nixonnal, három évvel az elnök lemondása után, a Frost on America című műsorban. A négynapos interjúsorozatot mintegy 45 millió amerikai néző látta (ez már-már összehasonlítható a Házasodna a gazda címen futó, nem kevésbé kritikus kérdéseket feszegető, briliáns oknyomozó alkotás nézőszámával, ahol számos műanyag nő küzd egy felfújható mezőgazdász szerelméért a papírmaséból készült vadregényes Magyar Ruderáliában). Ezt a nézettséget az azóta eltelt 43 évben csak három interjú múlta felül, melyeket az egyetemes történelem nem kisebb jelentőségű személyiségeivel készítettek, mint Michael Jackson és Monika Lewinsky…
Az exelnök számára a médiában rejlő fantasztikus lehetőségek nem jelentettek újdonságot. Az 1952-ben elhangzott Checkers-beszédet, melyet Nixon az alelnöki posztért vívott harc során mondott el a tévében, sokan az első, tudatosan felépített „politikai tévéshow”-ként tartják számon. (A beszéd egyébként, igazságtartalmától, illetve stílusértékétől függetlenül, vagy talán pont ezek miatt, szerepel a „80 év legnagyobb amerikai szónoklatai” című gyűjteményben, kötve-fűzve potom 20 dollárért bárki megélvezheti). Megjegyzendő, hogy már a Checkers-beszéd is azzal kapcsolatban született, hogy Nixont kenőpénzek elfogadásával vádolták meg, de mint tudjuk, az egyszeri választópolgár memóriája alapjáratban nagyjából fél órát képes koherensen felölelni. Az egyszeri választópolgár agya pedig látványosan összeomlott és rózsaszínű vattacukornak adta át a helyét, mikor a megvádolt Nixon azzal védekezett, hogy az egyetlen „megvesztegetés”, amit valaha elfogadott, egy édibébi kis (republikánus) kutyuska, név szerint Checker volt, mert az édibébi (republikánus) kislányai PONT olyat szerettek volna a (republikánus) kertjükbe. Kevésbé volt sikeres Nixon számára a Kennedy-vel folytatott vita („the Great Debates”), 1960-ban, az elnökválasztási kampány során. Ez volt a világon az első nyilvános, televízió által közvetített vita elnökjelöltek közt. Akkor esett meg először, de messze nem utoljára, hogy az elnökjelölt a szavazókat a televízió által közvetített érzelmi benyomások, és nem tulajdonképpeni politikai programja segítségével nyerte meg. (Hazánkban ezt a művészetet a demokrácia állócsillagai szintén pedzegetik, egyelőre odáig jutottak el, hogy mondanivalójukból nekik is sikerült elhagyni a tulajdonképpeni konkrétumokat.) Kennedy fiatal volt, jóképű és magabiztos. Nixon kövér volt, kissé ápolatlan és borostás. Nem volt vitás, kié lesz a győzelem. Nixon egyik legsikerültebb televíziós beszéde végül is 1974-ben hangzott el – mikor lemondott.
Nixon tehát, az aktuális sikerektől vagy sikertelenségektől függetlenül, öreg televíziós róka volt már 1977-ben. Talán azért vállalta az interjúkat Frosttal, mert azt hitte, hogy a könnyed stílusáról ismert, viszonylag fiatal brit showman-nel szemben könnyű győzelmet arathat, netán-tán visszalophatja magát az amerikai nézők szívébe. (Az amerikai nézők ugyanis abban az időben, épp a televízióból ömlő propaganda hatására, roppantul utálták szegényt, bár a nézők 98 százalékának valószínűleg halovány fogalma sem volt arról, hogy ok-okozati szempontból miért is kell őt utálni.) Nixon azonban túlbecsülte saját képességeit, ráadásul az épp leszállóágban lévő Frost-nak az egész karrierje múlott azon, hogy sikerül-e kicsikarnia valamilyen információt az exelnökből. A Frost/Nixon interjúk végül új fejezetet nyitottak a tényfeltáró interjúk történetében. Az interjúk során két lenyűgözően éles elme csapott össze. Egy elnök – egy újságíró. Egy komoly politikus – egy playboy. Egy magányos ember – a társaságok közkedvelt bohóca. Végül mindkettejükről több derült ki, mint amennyit bármelyikük is szeretett volna.
Peter Morgan az a csúcsragadozó az irodalmi táplálékláncban, aki karizmatikus, bonyolult személyiségű, saját korukra nagy hatással lévő politikai figurák életét koncolja fel. Színdarabját Frost és Nixon párharcáról 2006-ban mutatták be Londonban, hatalmas sikerrel. A darab 2007 márciusában került át a Broadway-re, Frank Langella (Nixon) és Michael Sheen (Frost) főszereplésével, de addigra már folytak a tárgyalások a történet megfilmesítéséről. A film rendezésére végül Ron Howardot nyerték meg. Morgan eleinte ódzkodott tőle, hogy a színdarabot filmre vigyék, pedig a műveiből készült korábbi adaptációk (pl. A királynő – The Queen, illetve a Skócia utolsó királya – The Last King of Scotland) sikeresnek bizonyultak.
A filmet én személy szerint nagyon szerettem, de tény, hogy kissé nehézkesen indul. A történet akkor kezd érdekessé válni (a felpörgés azért talán túlzás), mikor a két „team” – Nixon és egy exhaditengerész (Kevin Bacon), illetve Frost, egy profi politikai újságíró (Oliver Platt) és az életét Nixon utálatára áldozó segítőjük (Sam Rockwell) – nekilátnak kidolgozni stratégiájukat az ellenfél porig alázására. Ne feledjük, ez televízió. A tények és az érvek közel sem olyan fontosak, mint a személyiségek. Nixon egy politikai törtető, ugyanakkor visszahúzódó, magányos, öngyilkos akciókra hajlamos karakter. Frost mi más lehetne, mint életvidám, könnyelmű, csajozós médiasztár. Nixon a várakozásoknak megfelelően az első három interjúban amúgy legényesen megforgatja fiatal ellenfelét, de a feszültség érezhetően egyre nő. A negyedik interjú aztán a végső bukást hozza az exelnöknek, és a mennybemenetelt a riporternek.
A Frost/Nixon sikere, mint minden színdarabra alapozott film esetében, elsősorban a színészeken múlik. Frank Langella és Martin Sheen nem próbálkozott azzal, hogy tökéletesen leutánozza a valós figurákat, inkább arra törekedtek, hogy újból felépítsék azokat. Langella elfogadta a maszkmesterek segítségét, hogy Nixon jellegzetes vonásai felismerhetően megjelenjenek a vásznon, de műtoka nélkül is tökéletesen meggyőzött volna minket róla, hogy aki magasra tör, az esik a legnagyobbat, hogy lehet szánalmasan szerencsétlen az, akinek a kezében felfoghatatlan hatalom összpontosul. Ahogy maga Langella megfogalmazza: zenészt, sorozatgyilkost vagy akár politikust, mint olyat, nem lehet eljátszani, csak a bennük rejtőző embert. Sheen sem vesződik azzal, hogy Frost összes kis modorosságát visszaadja, viszont hitelesen bemutatja azt a fejlődési folyamatot, melynek nyomán az izgága nyikhaj végül egy elnök virtuális gyilkosa lesz. A film természetesen hozzáad itt-ott a valósághoz – vagy épp elvesz belőle, az például csúnyán elszúrta volna a drámai építkezést, ha megemlítik, hogy Nixon bődületes összegeket zsebelt be az interjúkért, vagy hogy Frost és Nixon voltaképp már ismerték egymást, hiszen 1968-ban az elnök már adott interjút a tévésztárnak.
Érdekes kérdés, hogy a rohanó tempóhoz szokott mai átlagnéző számára vajon elég izgalmas-e az alapvetően két karakterre alapuló történet. (Annak idején az alkotók is erősen rágták a körmüket, hogy az elszánt történész hallgatók és Nixon mára reszketeg aggastyánná szottyult gyűlölőin kívül lesz-e valaki, aki kíváncsi az alkotásra, de végül a film egészen tisztességeset futott.) Még érdekesebb, hogy az európai (ne adj’ Fehérlófia, magyar) közönség értékelni tudja-e ezt az alapvetően amerikai sztorit, fel tudja-e fogni a konkrétumok mögött a háttérüzenetet a politika és a média bizarr kölcsönhatásairól. Egyvalami biztos: a Frost/Nixon megtekintése után árnyaltabb képpel fogunk rendelkezni az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb botrányáról, noha az szinte teljesen valószínűtlen, hogy akár innen, akár máshonnan, valaha is megismernénk az egész történetet – hiszen egy szuperhatalom működésének legbelső titkairól beszélünk. Szerintem, ha az embernek van türelme ahhoz, hogy kiélvezze az apró részleteket és befogadja az egész intellektuális konfliktust, akkor a Frost/Nixon az elkészülése után 10 évvel sem fog csalódást okozni.
