Bizonyára sokan találkoztunk már az esettel, mikor egy film az üzenete köré nem tud, elfelejt valamire való cselekményt építeni. Sajnos, a Világpolgárokkal is pont ez a helyzet. Gianni Di Gregorio író, rendező fogta saját mindennapjainak és Olaszország hétköznapjainak problémáit és filmet gyúrt belőle. Ráadásként nyakon öntötte egy kis társadalomkritikával, megfűszerezte egy leheletnyi aktuál politikával és adott hozzá egy nagy adag olasz életérzést. És lám kész is az olykor pikáns, de amúgy sokszor rágós mozi. Buon appetito! De ne szaladjunk így előre.
A Világpolgárok alapvetően egy ötletes kis film lehetne. Három olasz öregúr megelégeli, hogy alig-alig él meg nyugdíjából, ezért elhatározzák, hogy külföldre költöznek. Ám rengeteg akadályt kell leküzdeniük a cél érdekében, külsőt és belsőt egyaránt. Az alapötlet tehát sok pozitívumot rejthetne magában, mind humor, mind mondanivaló terén. Azonban pont a rendező személyének köszönhető, hogy a próbálkozás kudarcba fullad. Gregorio olyan, mintha rendezőként is szerepben maradt volna, mintha a filmet egy öregúr szemén keresztül látnánk. Még ez sem lenne feltétlenül baj, de sajnos kizárólag rosszhatásaival találkozunk. Bár egy hét eseményei kerülnek feldolgozásra, mégis sokszor leül a tempó, egyes jeleneteket feleslegesnek érzünk. Ezzel szemben egyes szálak nincsenek eléggé kifejtve, karaktereink motivációit mondvacsináltnak érezhetjük. Ha pedig már karakterek…
Nyugodtan kijelenthetjük, főhőseink igencsak sztereotipikus figurák. A Professzor (Gianni Di Gregorio) tipikus kiégett értelmiségi, Giorgetto (Giorgio Colangeli) az egyszerű nyárspolgár és Attilio (Ennio Fantastichini) pedig a kiöregedett, de még mindig vagány világutazó. Sablonosságuk nem is lenne probléma, ám a Professzor megmarad egydimenziós karakter szintjén– amin a neve (vagy inkább annak hiánya) sem segít- Giorgetto pedig sokszor a szerethető helyett inkább irritáló egyszerűséget produkál. Marad hát Attilio, aki viszont önmagában kevésnek bizonyul. A humor, melynek elsődleges forrása a karakterekben rejlik, szintén ritkán érvényesül, általában mikor a három főhős együtt bandázik, de akkor csak megmosolyogtat, mint megnevettet. Ha más nem is, egy azonosulási pontunk mindenképp akad a szereplőkkel. Ahogy ők egy héten keresztül vacillálnak azon, hova menjenek vagy egyáltalán menjenek-e, úgy vacillál a néző is, tulajdonképpen mit is akar mondani neki ez a film. Remélhetőleg nem csak arra akarja felhívni a figyelmet, hogy Olaszországban 80 euró egy fürdőnadrág.
