Nem sokkal járhattam a filmben, mikor a némán elterülő, kietlen, angol tájak felvételei láttán, hirtelen eszembe jutottak Andrew Wyeth amerikai realista festő képei és érzékeny intimitása a természet és a benne élő emberek kimondatlanul kavargó érzései iránt. Van a képeiben valami transzcendentális bölcsesség, egyfajta mélyről jövő értő figyelem, a légüres igazság végtelen terhei iránt. Szereplői mozdulatlanok, de mintha mégis mozognának. Képei némák, de mégis, mintha folyamatosan beszélnének hozzánk. Makulátlanul vászonra álmodott valóság. Az Ásatás is valahol egy téren és időn átívelő festmény, amely úgy visszhangzik a múltból a jövőbe, hogy nagyon gyöngéd tapintattal, metaforikusan beszél örökérvényű emberi félelmekről.
A megtörtént eseményeken és John Preston regényén alapúló film látszólag egy ásatásról és nemcsak Anglia történelmének, hanem minden idők egyik legmeghatározóbb felfedezésének számító Sutton Hoo-i kincs 1939-es megtalálásáról szól. A felszín alatt azonban, egy meditatív utazás az emberiség múltja és jövője között a mulandóság relativitásáról elmélkedve úgy, hogy a történet egy pillanatig sem vesztegel egy helyben. Még, ha részleteiben is, de folyamatosan úton van vagy éppen megérkezik valahová.
Basil Brown (Ralph Fiennes – Hivatali titkok) szerény, munkásosztálybeli ásatási munkás, önképzett archeológus, Edith Pretty (Carey Mulligan – A nagy Gatsby) megbízására nekilát, hogy kiásson néhány földkupacot a nő birtokán, amikről úgy vélik régi idők leleteit rejthetik. Fiennes mesterien helyezkedik bele a szűkszavú, autodidakta módon kiművelt figura szerepébe. Basil Brown egy iskola nélküli profi, akinek apja és nagyapja mindent megtanított a régészetről, Suffolk megye földjeiről és az elmúlt korok tiszteletéről. Kicsit nehéz természetű, kicsit érdes ember egy hihetetlen mélyről fakadó tartással és erős bizonyossággal önmagában mind szakmai, mind anyagi értékeinek tekintetében. Alázatos, lelkesen szereti hivatását és tudja, hogy jó is benne. Amatőr geológus, könyveket író asztronómus, aki úgy véli a hiányos műveltség veszélyes és akinek hatalmas a szíve, amolyan igazi reneszánsz ember. Fiennes csodálatosan ragadja meg, a vele szembeni lenézést tisztelettel kezelő, belülről erős dactól fűtött karaktert. Nem beszélve jellegzetes suffolk-i akcentusáról, amitől játéka még eredetibb és hitelesebb lesz. A színész maga is egyébként Suffolk megye szülötte.
Ahogy Ralph Fiennes fogalmazott egy interjúban az Ásatás „rokon lelkek története a románc terhe nélkül” és valóban így is van. Ahogy halad előre a feltárás, úgy bontakozik ki egyre jobban Ms Pretty és Basil Brown barátsága. A két embert összeköti a régészet iránti rajongás. Egy szokatlan egymásra találás a múlton keresztül, amelyet az égen elhúzó harci repülők képében beleng a küszöbön toporgó második világháború pusztítása.
Edith Pretty, férje elvesztése után egyedül neveli közös gyermeküket. Igazi entellektüel, aki osztja Basil Brown rajongó kíváncsiságát a múlt földalatti emlékei iránt. Az energikus és életvidám nő egyre jobban kezd egy kacagó lélekből hervadó liliommá átalakulni, ahogy hatalmasodik el rajta betegsége. Carey Mulligan elképesztő érzékenységgel viszi végbe ezt a váltást, ahogy szándékosan elveszíti energiáit. Hihetetlenül őszinte Ms Pretty karakterében, aki olykor tagadással, máskor beletörődéssel, de mindvégig méltósággal viseli végzetét. A két főszereplő kétségkívül elképesztőt alakít, de mellettük a többi színész is beleteszi a maga profizmusát. Például Basil Brown feleségét, May-t alakító Monica Dolan. Egy-egy érintés vagy gesztus és pillantás többet mesél el a kapcsolatukról, bármennyi szónál. Monica Dolan zseniálisat alakít. Mindenütt, a legapróbb szerepektől kezdve, embereket látunk érzésekkel és félelmekkel, amik olykor kimondatlanul ott vannak a háttérben és ráhúzódnak a szereplők arcára.
Amint híre megy, hogy a dombok alatt milyen felfedezésre bukkantak, a British Museum régészprofesszorának, az akadémiai pökhendiség megtestesítőjének, Charles Phillipsnek (Ken Stott – Café Society) a felügyeletével professzionális archeológusok érkeznek és veszik át a feltárási munkálatokat. Nemcsak szakemberek érkeznek, hanem velük együtt botlásaik és eltemetett kérdéseik is. Stuart (Ben Chaplin – Snowden) és Peggy (Lily James – A Manderley-ház asszonya) házastársak, de két külön világban élnek. Aztán ott van Ms Pretty unokaöccse, Rory Lomax (Johnny Flynn – Emma), aki a többiekkel ellentétben fiktív karakter. Rory a szépreményű fiatal férfi, akinek a megjelenésével egy romantikus mellékszálat és a háborús veszteség elkerülhetetlenségét iktatta be az író.
Ahogyan egyre mélyebbre ásnak a földben, egyre többet fedeznek fel magukból, vágyaikból, elkerülhetetlen sorsukból. A történet szépen bontja ki, a közös célért együtt küzdő csapat tagjainak mélységeit. Az előbukkanó 6. századi hajó maradványa nem más, mint összepréselt homok, amit csak az idő tart össze. Akárcsak a múlt emléke. Összepréselt pillanatok, amik az emlékezetben élnek. Meg persze a fotókon, amiket Rory Lomax készített. A fényképek konzerválják az időt, és „megőrzik a lényeget abból, ami elveszett”. A filmben kitűnően alkalmazott metafora.
Van valami kissé szürreális abban, hogy a második nagy világégés határán képletesen szólva a földbe dugják a fejüket. A nagy lángba borulás előtti időszakot belengi egyfajta higgadt, nosztalgikus melankólia, hogy vajon a jövőben lesz még valaha olyan szép a világ, mint előtte volt? Ez a bizonytalan félelem előhívja az életről és az idő végtelenségéről a nagy kérdéseket. Ha a válasz maga keserédes is, ott van benne a remény az eljövendő generációk helyes döntéseiben. A filmben Ms Pretty fia, az ártatlan Robert, ennek a metaforikus megtestesítője. Az Archie Barnes által profi módon életre keltett Robert karaktere a közös érdeklődési pontjuk révén rátalál Basil-re, akinek a teleszkópja és csillagászati tudása révén, a kozmoszon keresztül kulcsa van az örökkévalósághoz. Szép kontraszt a jelen mulandóságával.
Az Ásatás nem csupán cél nélküli filozofálgatás, hanem egy lendületes, élhető és lélegezhető módon jól működő dráma, melynek kilégzéseiben és levegővételei között húzódik egy mélyebb mondanivaló és üzenet. Így lehet az is, hogy egy 6. századi meroving – tremisz felbukkanásától akarva akaratlanul is libabőrös lesz az ember. Mert ez a film ilyet is tud. Legyen bármilyen apró is az a valami, nem a méret a fontos, hanem a jelentés, amit magában hordoz. Ez a film nem mozdulatlan, de olyan mintha általa tényleg egy kicsit megállna az idő és elveszítené jelentőségét a régmúlt és a jövendő. A mély jelentések és a finom megmunkálás nem megy a drámaiság rovására sem. Egy pillanatig se lesz túlérzékeny vagy erőtlen.
Annak ellenére, hogy az Ásatás Simon Stone csupán második mozifilmje, az ausztrál rendező nem kezdő direktor, hiszen a színház világából kellő tapasztalatot gyűjtött már ahhoz, hogy magabiztosan mozogjon olyan színészek között, mint Carey Mulligan és Ralph Fiennes. Nagyon finom, érzéki módon nyúl a témához és Moira Buffini forgatókönyvéhez. Épít egy házat, amit aztán a szereplők belaknak, amiben otthonosan mozoghatnak.
Ha rendezési stílusát meg kell ragadnom, akkor a mozdulatlanul elkapott dinamizmus az, amivel jellemezném. Ütemes történetvezetés és harmonikus lebegés, nehéz súlyokkal a talpakon. Érdes szélek és kilógó szálak nélkül horgolt darab, amely nem veszíti el a filmek klasszikus szerkezeti formáját, csupán a szokásosnál még gondosabb módon rendezgeti azt. Lineárisan elbeszélt sztori, amely időnként szándékosan megkeveri az idősíkokat, mintha az egész filmen végighúzódna egyfajta merengő álomszerűség. Az időnként egymásba torlódó, máskor egymást elhagyó jelenetek váltakozása úgy hullámzik, mint az idő maga. Olykor siet és rohamléptekben szalad, máskor egyetlen pillanat szinte maga az örökkévalóság. Mintha valaki a naplójának sorait olvasgatná és közben eszébe ötlenének pillanatok, illatok, hangulatok és szavak. Mintha, valaki visszaemlékezne, halljuk a beszédet, de a képen egy szereplő szája sem mozog. Az idő elveszíti jelentését.
A táj kopár szépségét és méltóságát festői módon ragadják meg Mike Eley képei. Kompozíciói, színeinek kontrasztjai időnként érdekesen diszharmonikusak és egyben lenyűgözőek. A megjelenésen túl Stefan Gregory lágy melódiái is erősítik a végtelenben való lebegést, hozzájárulnak az álomszerűséghez.
Van valami időtálló abban, amit a film mesél, ami, a rendezőt idézve, még a mostani pandémiás helyzetre is ugyanúgy érvényes: „A múlt tanításainak keresése közben ráébrednek a jelen halandóságának bizonyosságára”. Viszont vannak olyan grandiózus dolgok, bármennyire szörnyűek is, amiket nem lehet befolyásolni, csupán hinni abban, hogy előbb-utóbb véget érnek. Mint a háború vagy egy világjárvány. Mert vannak tartósabb dolgok, sőt vannak örökérvényű dolgok is. Ahogy Basil is mondja „amióta az első ember nyomott hagyott a barlang falán, valami folyamatos részei vagyunk”. Óvatos szavak, mert finom dolgokról csak finoman lehet beszélni. Életünk egy nanoszekundum csak a végtelenségben és ha nem eszmélünk fel, akkor eltelik pillanatok nélkül, amiket hagytunk elmúlni, amiket nem ragadtunk meg. Teljes szívvel élve nem biztos, de talán elérhető a halhatatlanság.
