Az utóbbi időben egyre több olyan életrajzifilm készül, ami eddig érinthetetlennek hitt előadókról szól. Ilyen volt például a tavaly novemberben bemutatott Bohém rapszódia vagy a Netflix kínálatában fellelhető The Dirt című alkotás, amely a Mötley Crüe-ról szól. Most pedig megjelent a Rocketman, ami Elton John-ról mesél nekünk és ezt nem is akárhogyan teszi. A történet Elton John fiatal éveit mutatja be, azt hogy hogyan vált életkörülményei ellenére korunk egyik legmegkerülhetetlenebb, legellentmondásosabb, és legextravagánsabb előadóművészévé.
Dexter Fletcher rendező már dolgozott együtt Taron Egertonnal az Eddie, a sas című filmen és a Bohém rapszódia munkálatait is ő fejezte be miután Brian Synger-t botrányai miatt kirúgták. Éppen, ezért nem meglepő, hogy őt kérték fel ennek az alkotásnak a levezénylésére is. A beállítások pazarok, a jelenetek pedig jól koreografáltak. Ráadásul vizualitás szempontjából is rendkívül erős a mű, olyannyira, hogy a néző tényleg Elton fejében érezheti magát. Fletcher egyszerűen nagyon ráérzett arra, hogy milyen megvalósításra van szükség, ahhoz, hogy ez az alkotás visszaadja azt, amit a forgatókönyvíró Lee Hall megálmodott és papírra vetett. Mert ez a film nagyon sokat foglalkozik azzal, hogy mi járhatott a főszereplő fejében bizonyos dalok megírásánál és eseményeknél, ettől válik egy pszichedelikus utazássá az egész, meg persze attól, hogy a fentebb említett filmmel ellentétben ez a mű inkább mondható életrajzi musicalnek, éppen ezért nem meglepő, hogy szürreális jelentek váltják olykor egymást.
Hall meglepő módon nem a szokásos történetvezetési struktúrát alkalmazta, amikor a scriptet írta, hanem próbált elrugaszkodni a lefektetett szabályoktól és egyéniséget belecsempészni, ami a végterméket nézve jól sikerült. Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy a film a sok időugrás miatt kissé csapongó és a karakterek sminkjéből lehet nagyjából következtetni az eltelt időt. A Rocketman azonban fenemód bevállalós lett a homoszexualitás tekintetében, nem próbált megúszós lenni és ez mindenképpen szimpatikus, hiszen ez is csak hozzátett ahhoz, hogy hitelesen ábrázolják Elton John-t. Ebben persze nagy segítségükre volt maga az énekes is, hiszen végig felügyelte a munkálatokat. Zenei felhozatalból is jól teljesít a film, hiszen minden nagyobb és népszerűbb dal felcsendül benne egy-két kivételtől eltekintve.
Az látszik a castingból, hogy inkább brit színészeket próbáltak alkalmazni, persze Bryce Dallas Howard és Tate Donovan kivételek ők az amerikaiakat képviselik. Howard, Elton John édesanyját játsza, míg Donovan a Los Angeles-i Troubadour nevű szórakozóhely tulaját Doug Weston-t alakítja. Az énekesnek Egerton-on kívül még két megformálója is akadt Matthew Illesley és Kit Connor, akik fiatal korában játszották az ikonikus előadót. Azonban nem feledkezhetünk meg a három főszereplőről sem, akik kiemelt dicséretet érdemelnek alázatos és profi munkájukért, ők nem mások, mint Richard Madden, aki John Reid-et, Elton első menedzserét alakítja, Jamie Bell, aki az énekes legjobb barátját és szöveg íróját Bernie Taupin-t játssza és nem utolsó sorban Taron Egerton, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy nem csak eljátszhatta Elton John szerepét, hanem saját hangján, a saját stílusában ő énekelhette a dalait is. Mindezt pedig olyan lehengerlően teszi, hogy kijelenthető Egerton soha nem volt még ennyire jó.
