„Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.” – Mihail Szergejevics Gorbacsov, az SZKP volt főtitkára, 2006.
1986. április 26.-án az ukrajnai Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyimir Ilijcs Lenin atomerőmű, 4-es reaktora, szerencsétlen körülmények között felrobbant. A benne lévő mag radioaktív bomlásnak indult és a sugárzás szinte majdnem egész Európát befedte. A világ svéd tudósoktól szerzett tudomást a balesetről, amit a szovjet vezetőség minél inkább próbált titokban tartani… sikertelenül. A balesetnek hivatalosan 56 közvetlen áldozata volt, de korai becslések szerint több ezer haláleset is összefüggésbe hozható az eseményekkel. A környéken a sugárzás veszélye a mai napig okoz problémákat nem csak az evakuálási zónán belül, hanem Európa környező területein. Most 2019-ben pedig az HBO bemutatta 5 epizódból álló minisorozatát, amely a katasztrófa körülményeit és eseményeit hivatott.
A sorozat írója és szellemi atyja az a Craig Mazin, aki eddig olyan alkotásokkal gazdagította a filmvilágot. mint a Horrora akadva 3-4, a Másnaposok 2-3, a Superhero Movie, vagy a Személyiségtolvaj. Érdekes belegondolni, hogy eddig egy vígjátékok műfaján belül alkotó személy, hogyan lesz képes megbirkózni, azzal a feladattal, hogy az emberiség történelmének egyik legsúlyosabb katasztrófáját adaptálja a TV képernyőjére. Márpedig, ha van valami, ami ezek után biztosan beindítja az író karrierjét, akkor az a Csernobil minisorozat. Ami jelenleg az IMDb legmagasabban értékelt TV sorozata, ezzel megelőzve az Elit alakulat-ot (ami szintén egy HBO által gyártott mini-sorozat), a Trónok harcát, valamint a Breaking Bad-et is. A kérdés már csak az, hogy minek köszönheti a sorozat az egyöntetű pozitív visszhangot. Hiszen a történelmi témájú sorozatok általában nem szoktak ekkora hype-ot kapni, még akkor sem, ha az HBO áll a projekt mögött. Mégis a Csernobil sorozat még csak a 3. részénél járhatott mire, megkapta mind a kritikusok, mind a nézők egyöntetű szeretetét, köztük bevallom őszintén az enyémet is. Én csak a magam nevében tudok beszélni, hogy miért tartom a Csernobil sorozatot egy remekműnek és miért indítok kvázi kampányt azért, hogy minél többen megnézzék… Ennek legfőbb oka pedig az, hogy a TV sorozatok reneszánszának idejében meg kell becsülni az olyan alkotásokat, amik nem csak hatással akarnak lenni az emberekre, de meg is akarják őket szólítani. Már pedig, ami Csernobilban történt, arról igen is beszélni kell, mert nem csak egy egyszerű katasztrófáról van itt szó.
Ami Csernobilban történt az egyszerre világított rá a szovjet atomipar fejletlenségére, illetve arra a tényre, hogy mennyi ember életre van hatással, ha a vezetőség folyamatosan rossz döntéseket hoz. Mert a sorozat legfontosabb mondanivalója sokkal inkább az, hogy azt a több ezer embert, nem a széthulló grafit tömbök ölték meg, hanem az a vezetőség, akik egy hazugságban ringatták a polgártársaikat, illetve saját magukat is, miközben elfogadhatónak találták, hogy nyitott reaktormag körül nyugodtan élhetik tovább az emberek az életüket. A hazugság szerves része az emberi életnek, hiszen könnyebb tagadni, könnyebb mást állítani és még inkább könnyebb ujjal mutogatni másokra, mint beismerni a tévedéseinket. Csernobil tehát egyszerre volt környezeti és vezetési katasztrófa. A sorozat egyértelművé is teszi, kik is voltak elsődlegesen a felelősök, de őket sem démonizálják az alkotók, pedig megtehették volna. Főleg Gyatlov elvtárs karakterénél, aki még így is a legellenszenvesebb karakter, de egy olyan világban, ahol vagy eredményt érsz el minél hamarabb vagy kirúgnak, úgy hogy többé nem találsz sehol sem munkát, ott még a Gyatlov-féle alakok is csak eszközök a hatalom játszmájában.
Hiszen itt a legnagyobb felelősség a vezetőséget illeti, akik képtelenek voltak szembe nézni a tényekkel, hogy a szovjet atomipar, úgy ahogy van kockázatos vállalkozás, de inkább
eltussolták a hibákat, ezzel veszélyeztetve a környezetük testi épségét. Mindezt csak is azért, hogy elhitessék mindenkivel, de leginkább magukkal, hogy mi vagyunk a nagy és dicső nemzet és mi nem hibázhatunk. „Mi mindent jól csináltunk”, ahogy elhangzik Akimov elvtárs szájából is, miután már megtörtént a robbanás.
Ezt a problémát pedig nem szűkíthetjük le csak és kizárólag a Szovjetunióra, hiszen a világ tele van siker orientált, az emberi értékeket figyelembe nem vevő vezetőkkel. Ahhoz, hogy egy Csernobil szintű tömegkatasztrófa soha többé ne történjen meg, minden embernek tükörbe kéne néznie és túl látni a saját egóján és tagadás helyett meghallgatni mások véleményét is, mert lehet, hogy az illető nem mond hülyeséget, sőt! Erre jó példa Scserbina karaktere, aki a sorozat elején, ugyanazt az elvakult ideált hangoztatta, hogy nem történt semmi komolyabb baj, viszont mikor saját bőrén tapasztalja meg, mivel jár az emberi felelőtlenség, akkor képes szembe nézni saját szűklátókörűségével és a valódi veszéllyel foglalkozik. Jelezve, hogy van még remény, ha ilyen emberek is kapnak helyet a bársonyszékben, csak néha emeljék is fel a sejhajukat onnan.
És minden amit az imént elmondtam remekül van ábrázolva a sorozatban is. A Csernobil egyszerre működik, mint politikai thriller, mint történelmi tabló a jelen kor emberének, de katasztrófa filmként is megállja a helyét. A sorozatra jellemző egyfajta iszonyat nyers és naturális ábrázolás mód, főleg amikor a reaktor dolgozóit látjuk a robbanás utáni állapotukban. Vacsora közben nem ajánlott a megtekintése. Rengeteg gyomorforgató részt tartalmaz az 5 epizód és a sminkesek is remek munkát végeztek, amikor az égési sérüléseket kellett ábrázolniuk. Ilyen szempontból is hatásosnak mondható a Csernobil. Ugyanakkor, ami a leginkább kiemeli a többi sorozat közül, az a tény, hogy ez a sorozat úgy hatásos, hogy közben egyáltalán nem akar hatásvadász lenni. Ez a nyers stílus, nem csak az “ínyenc” részeknél jellemző, hanem a történet mesélésre is. Néha előfordul egy-egy lassított felvétel és néhány filmes dramaturgia, de nagyrészt Mazin inkább a hitelességre törekedett. Persze, ami a sorozatban történik nem feltétlenül fedi minden esetben a valóságot. Például Komjuk egy kitalált karakter, akit a Csernobil-i incidens megoldásán dolgozó tudósok inspiráltak, akiket a KGB egy idő után elhallgattatott vagy bebörtönzött, mert meg merték kérdőjelezni a szovjet atomipar sikerességét. Minden visszafogottan van ábrázolva és sokszor ez a visszafogottság sokkal hatásosabb tud lenni, mint egyes drámainak tűnő lassítások vagy nagy monológok. Ez a zenére is ugyan úgy jellemző. Nincsenek nagy zenekari orchestrák, a kíméletlen sistergés viszont annál inkább visszatérő elem, ami garantáltan beleég az ember fülébe hosszú ideig.
