De tényleg, mennyit ér egy élet? Amikor Ken Feinberg felteszi ezt az egyszerűnek, vagy inkább kegyetlennek tűnő kérdést egy egyetemi előadáson, még nem tudja, hogy hamarosan az egész életére rátelepszik ez a felvetés. Mert akárhogy is nézzük, ez a film tényleg arról szól, hogy a 9/11-es áldozatok mennyit érnek? Mármint dollárban.
Az ikertornyok leomlása után egész Amerika sokkban volt. Majd a sokk mozgásba lendült. Ennek egyik jól látható jele az volt, hogy az áldozatok hozzátartozói feltették a kérdést: hogyan történhetett meg ez? A kérdések mögött pedig ott lebegtek a perek. Több ezer kártérítési per, amely akár azzal is járhatott volna, hogy számos légitársaság kerül a csőd szélére. Ekkor lép be a képbe a politika, a lobbizás és Ken Feinberg, aki elvállalja, hogy egyeztet a perrel fenyegetőkkel, és peren kívül megállapodik velük. És itt már forintosított – vagyis dollárosított – összegekről van szó. Tényleg: Mennyit ér a repülőben, vagy a tornyokban halált halt illető élete? Mindenki élete azonos összeget ér, vagy egy igazgató többet nyom a latban egy takarítónőnél?
Ez a főként öltönyben beszélgető, irodákban dolgozó szereplőket felvonultató dráma valójában erről a tárgyalási folyamatról szól. Nincsenek benne nagy izgalmak, de mély, sokszor gyötrően mély drámai pillanatokkal szembesülhetünk. Végig kísérhetjük, ahogy Ken Feinberg (Michael Keaton – A chicago-i hetek tárgyalása) szépen lassan jogászból emberré válik, ahogy idővel már nem zsákban akarja tudni az ügyet, hanem tényleg meg akarja oldani ezeknek az embereknek a problémáit, és meg akarja érteni, hogy mennyit ér egy ember.
A film rendezője Sara Colangelo már a Tanítónő-ben (2018) is megmutatta, hogy van érzéke a drámai műfajhoz, és kellő érzékenységgel nyúl hozzá akár kényes témákhoz is. Ez ebben a filmben sem volt másként. Michael Keaton, Amy Ryan és Stanley Tucci is remekül játssza szerepét, így minden adott egy mély, valóban sokat mondó drámához.
Valójában nem lehet rosszat mondani erről az alkotásról, de talán mégis érdemes megjegyezi egy halvány kis gondolatot, mely kissé árnyalja a képet. Ez a film ugyanis unalmasnak tűnhet azok számára, akiket nem érdekel a téma. Alig történik benne valami, és az is igen halkan. Végül is tényleg arról van szó, hogy az áldozatok hozzátartozói pénzt akarnak (tulajdonképpen minél többet), a cégek pedig nem szeretnének fizetni, az ügyvédek pedig megpróbálják mindkét oldalt kielégíteni…és kész! Akit ez nem érdekel, az verve van a tv előtt. De természetesen ott van az emberi dráma az áldozatok személyes vallomásaiban, a gyászban, a folyton feltett kérdésekben, mely a fenti mondatot akár semmissé is teheti, feltéve, ha érdekel minket ez az egész. Mert ha nem, akkor ez a film nem mond majd sokat. Sőt, talán még fel is idegesíti azt, aki nincs ráhangolódva egy nyomasztó kérdést feszegető majdnem két és fél órás alkotásra. Természetesen egy amerikai nézőnek ezerszer többet mondhat minden egyes képkocka, mint egy európai moziélvezőnek. Azok számára, akik nem közvetlenül élték át az eseményeket, talán szükség lesz egy kis lelki ráhangolódásra a főcím megjelenése előtt.
