Létezik változás kompromisszum nélkül? A változás vajon egyenlő a kompromisszummal, vagy ezek a fogalmak függetlenek egymástól? Erre a kérdésre keresi a választ Fernando Meirelles A két pápa című filmje, a konzervatív XVI. Benedek (Anthony Hopkins) és egyházi mértékkel liberális Bergoglio, későbbi I. Ferenc (Jonathan Pryce) beszélgetésein keresztül. A filmben megjelenő állítólagos dialógusra 2012-ben került sor, amikor az Egyházat folyamatos botrányok érik: pedofil papok, magas rangú vatikáni tisztviselők pénzmosási ügyletei és a többi. Bergoglio nehezményezi a Szentszék látszólagos tétlenségét és bezárkózását, amivel, úgy érzi, az egyházi vezetés csak tovább mélyíti a válságot. Rómába utazik tehát, hogy bíborosi címéről való lemondását a pápa jóváhagyja. A két, egymástól szélsőségesen eltérő habitusú férfi kezdetben szinte ellenségként tekint egymásra, a hívek szolgálatán túl semmiben sem értenek egyet, mégis megpróbálják a másik nézőpontját megérteni. Ez az egymásra figyelés fontos üzenettel bír egy olyan – ideológiailag megosztott – világban, ahol az ellentétes politikai oldalon álló felek képtelenek a kommunikációra.
A dialógusok, a karakterábrázolások rendkívül hitelesnek és emberinek tűnnek. Nem tudhatjuk, pontosan mi zajlott le ezen a beszélgetésen (ha egyáltalán valaha is sor került rá), de kiindulva mindabból, amit ezekről az emberekről tudunk, nagyon is lehetségesnek tűnik egy hasonló eszmecsere. Ugyanakkor Anthony McCarten jól megírt forgatókönyve önmagában nem elég a sikerhez, a filmet a remek színészi játék teszi igazán kiemelkedővé. Hopkins pályafutását ismerve ez a fajta megkeseredett törékenység elsőre karakteridegennek tűnhet Hannibal Lechter megformálójától, ugyanakkor a legapróbb részletekre is odafigyelve „elképesztő” érzékletességgel képes visszaadni a megfáradt világvezetőt. Pryce emberközeli, spiritualitástól, és az ezzel járó kötelességtudattól átszellemült karaktere tökéletes ellenpólust képez, a filmet már önmagában a színészek miatt is érdemes megnézni. A beszélgetések egyhangúságát a Bergoglio életének korábbi szakaszait felelevenítő flashback-ek törik meg, amik sokkal emberibbé teszik, egyúttal motivációira is rávilágítanak. A főszereplők életbeli másaikhoz való hasonlóságának, a vágás és kamerakezelés tökéletességének köszönhetően sokszor az az érzésünk támad, hogy egy dokumentumfilmet nézünk.
A témaválasztás elsőre ijesztőnek tűnhet, a vallási tematikájú filmek ugyanis hajlamosak a túlzásokra, kenetteljességük és manírosságuk legtöbbször a filmélmény rovására megy. Meirelles azonban tökéletes arányérzékről tesz tanúságot, az emberi vonatkozásokra koncentrál, és a furcsa páros az egyébként rendkívül nehéz témát könnyed hangulatúvá varázsolja; az egymástól szélsőségesen különböző férfiak példáján keresztül a rendező pedig megértésre és elfogadásra tanít.
