Néhány kivételtől eltekintve az oktatásnak a világ minden táján vannak kisebb-nagyobb problémái. Ez önmagában is megérne egy esszét. A magyar oktatás sem más, sőt, talán az átlagosnál is több sebből vérzik. Az egyik – egyre jobban elhatalmasodó – probléma a tananyag mennyisége és az arra szánt, szánható idő. És, hogy visszakanyarodjak az eredeti témához, különösen igaz ez az irodalomra. Általánosban persze még kevesen érdeklődnek az irodalom iránt, így az esetek többségében ennek tükrében foglalkoznak vele.
A gimnázium már egészen más tészta. Itt a „mindenható” érettségi jelenti a problémát, melynek a tanárok kénytelenek az egész anyagot alárendelni. Így alakul ki az átlag gimnazista fejében a kép, hogy a költészet – amely, mint hangsúlyoztam, különösen kényes terep – kizárólag a Petőfi–Ady–József Attila triumvirátusból áll. Esetleg még említésre kerül pár magyar név – Balassi, Berzsenyi, a Nyugat szerzői –, néhány antik és francia szerző. Ám már a XX. századi hazai költők említése is erősen a tanárokon múlik, tekintve, hogy a korszak kevés szerzője képezi az érettségi részét. A külföldi költőkről – a XIX. századtól kezdve – nem is beszélve, de a Nyugat utáni magyar irodalom alkotóinak sorsa ugyancsak az elhanyagoltság.
Félreértés ne essék, eszem ágában sincs Petőfi vagy Ady érdemeit kétségbe vonni. Azonban tény, hogy az embernek sokkal könnyebb azzal azonosulnia, amit ért, az értés fő akadálya pedig sokszor az időbeli, történelmi távolság. Remekül példázza ezt, hogy manapság Ady és József Attila sokkal népszerűbbek, mint Petőfi. Ez nagyban köszönhető annak, hogy utóbbi az időben távolabb helyezkedik el. De meg merem kockáztatni, hogy Ady és József Attila népszerűségében is nagy szerepet játszik a versenytársak hiánya. Elvégre a költészet iránt érdeklődő gimnazisták – vagy bármilyen olvasó – szívében elfoglalható helyért nem kell megküzdeniük olyan alkotókkal, mint Weöres Sándor, Pilinszky János, János György, Tandori Dezső, Orbán Ottó, Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Csukás István vagy épp Ottlik Géza. De van jó néhány Nyugat-kortárs, akiket szintén alig vagy egyáltalán nem említenek. Többek között Füst Milán, Kaffka Margit, Áprily Lajos és Kassák Lajos. Vajon mennyivel lenne népszerűbb a költészet, ha ők is a közoktatási kánon részei lennének? Vagy mondjuk, ha korunk zsenijeiről tanulhatnának, Varró Daniról, Závada Péterről vagy Vörös Istvánról?
És ez csak a hazai felhozatal. Manapság egyre inkább felerősödnek az álmukban is kokárdát viselő hangok, akik – mint minden másban – az irodalomban is a magyar alkotók fontosságát hangsúlyozzák, és persze minél nemzetibb beállítottságú a szerző, annál nagyobb esélye van tiszteletét tenni egy tankönyvben. Ennek ellenére óriási vétek lenne, sőt már most óriási vétek az egyetemes irodalom elhanyagolása. Rilke, George Bernard Shaw, Bukowski, Lorca, Ginsberg, Pound, Eliot, Frost, Apoliner, Paszternák, Borges, Milosz és még rengeteg szerző, akik a modern magyar irodalomra is óriási hatással voltak. Emellett – bizonyos szempontból magától értetődően – a magyartól jelentősen eltérő stílust képviselnek. Jó példa arra, hogy az időbeli távolság sokkal nagyobb akadály lehet, mint a térbeli.
Azt pedig vétek lenne elfelejteni, hogy a művészet egyik alappillére a sokszínűség.
Egy másik pedig a nyitottság.
